2016. április 16., szombat

"I have a dream" - Sometimes I feel that I am a Negro too

Néha úgy érzem, magam is néger vagyok.
Vagy zsidó.
Vagy cigány.
Vagy mit tudom én, mi.

Az alábbiakban az 1968-ban, máig tisztázatlan körülmények közt meggyilkolt Martin Luther King, Jr. néger polgárjogi aktivista, nem mellesleg baptista lelkész beszédét (1963. augusztus 28., Washington D. C.) olvashatjátok és láthatjátok.
Nem tudok mit hozzátenni.
(A fényképet az internetről, a fordítást a www.szeretlekmagyarorszag.hu-ról, a videót a Youtube-ról szereztem.)


Boldog vagyok, hogy ma együtt lehetek veletek, olyan esemény ez, amely a szabadságvágy legnagyszerűbb megnyilatkozásaként fog bevonulni hazánk történelmébe.
Száz évvel ezelőtt egy nagy amerikai - most az ő árnyékában állunk - aláírta a rabszolga-felszabadító törvényt. Ez a nagy horderejű határozat a reménység messzire ellátszó jelzőfényét villantotta fel olyan néger rabszolgák milliói számára, akiket már elsorvasztott a reménytelenség. Úgy érkezett, mint boldog virradat, mely véget vet a fogság hosszú éjszakájának.
Száz évvel később azonban szembe kell néznünk azzal a tragikus ténnyel, hogy a négerek ma sem szabadok. Száz évvel később a négerek életét még mindig béklyóba verik a faji megkülönböztetés bilincsei és láncai. Száz évvel később a négerek a szegénység magányos szigetén élnek, miközben körbeveszi őket a jólét óceánja. Száz évvel később a négerek az amerikai társadalom homályos zugaiban sorvadoznak, és számkivetettként élnek saját országukban. Ma tehát azért vagyunk itt, hogy a világ elé tárjuk ezt a megdöbbentő állapotot.
Voltaképpen azért jöttünk hazánk fővárosába, hogy beváltsunk egy csekket. Köztársaságunk megteremtői az Alkotmány és a Függetlenségi Nyilatkozat nagyszerű szavainak írásával aláírtak egy kötelezvényt, melynek örököse lett minden amerikai. Ez a kötelezvény arra tett ígéretet, hogy minden ember biztosítékot kap az élethez, a szabadsághoz és a boldogság kereséséhez való elidegeníthetetlen jogára.
Mára kiderült, hogy színes bőrű polgárait illetően Amerika nem tesz eleget a kötelezvényének. Amerika nem tartja tiszteletben szent kötelességét, hamis csekkel fizetett néger népének; olyan csekkel, amely "elégtelen fedezet" megjelöléssel érkezett vissza. Mi azonban nem akarjuk elhinni, hogy az igazság bankja csődbe ment. Nem akarjuk elhinni, hogy azokban a hatalmas páncéltermekben, melyekben a nemzet lehetőségeit őrzik, nincs elegendő fedezet.
Eljöttünk hát, hogy beváltsuk ezt a csekket, mert e látra szóló csekkre fizetik ki nekünk a szabadság és az igazságszolgáltatás biztonságának vagyonát. És azért is jöttünk el e megszentelt helyre, hogy emlékeztessük Amerikát a most rettenetes sürgősségére.
Fényűzés volna kivárni, míg csillapodnak indulataink, vagy ráfanyalodni a fokozatos fejlődés nyugtató gyógyszerére. Most jött el az ideje, hogy valóra váltsák a demokrácia ígéreteit. Most jött el az ideje, hogy a faji megkülönböztetés sötét és kietlen völgyéből kijussunk a faji igazságosság napsütötte útjára. Most jött el az ideje, hogy Isten minden gyermeke előtt kinyissák a lehetőségek kapuját. Most jött el az ideje, hogy eljuttassuk nemzetünket a faji igazságtalanság futóhomokjáról a testvériség kemény kősziklájára.
Végzetes lenne a nemzet számára, ha nem venne tudomást a pillanat sürgetéséről, ha alábecsülné a négerek elszántságát.
A négerek törvényes rosszkedvének e tikkasztó nyara nem múlik el addig, míg el nem jön a szabadság és az egyenlőség éltető ősze. 1963 nem a vég, hanem a kezdet. Ha az ország, szokása szerint, megint visszatér napi foglalatosságához, kellemetlen ébredésük lesz azoknak, akik abban reménykednek, hogy a négerek kiengedték a gőzt, és majd újra megnyugszanak. Sem nyugalom, sem békesség nem lesz addig Amerikában, amíg a négerek polgárjogát nem ismerik el. A lázadás forgószele mindaddig alapjaiban rázkódtatja meg országunkat, míg fel nem kél az igazság fényes napja.
De van mondanivalóm népemnek is, melynek lába alatt ég a küszöb, hogy bejusson végre az igazság palotájába.
Miközben jogos helyünk eléréséért küzdünk, nem eshetünk az igazságtalan cselekedetek bűnébe. Ne a keserűség és a gyűlölet poharából csillapítsuk szabadságszomjunkat. Nekünk mindig a méltóság és a fegyelem magaslatain kell megvívnunk harcainkat. Nem engedhetjük meg, hogy építő tiltakozásunk fizikai erőszakká silányuljon. Újra és újra fel kell emelkednünk abba a fenséges magasságba, ahol a testi erőre lelki erővel tudunk válaszolni.
A négerek közösségében tapasztalható újfajta nagyszerű harci szellem nem vezethet a minden fehérrel szembeni bizalmatlansághoz, mert fehér testvéreink közül sokan - ahogy mai, itteni jelenlétük is bizonyítja - tudatára ébredtek, hogy sorsuk össze van kapcsolva a mi sorsunkkal, és szabadságuk kibogozhatatlanul össze van kötve a mi szabadságunkkal. Egyedül nem mehetünk.
És mivel megyünk, meg kell fogadnunk, hogy előre fogunk haladni. Nem fordulhatunk hátra. Egyesek örökösen azt kérdezik a polgárjogi harcosoktól: "Mikor lesztek végre elégedettek?"
Addig nem lehetünk elégedettek, amíg a rendőri kegyetlenség kimondhatatlan rémtetteinek négerek az áldozatai. Addig nem lehetünk elégedettek, amíg fárasztó utazásoktól elnehezült testünk nem pihenhet meg az utak mentén álló motelekben és a városok szállodáiban. Addig nem lehetünk elégedettek, amíg a négerek mozgása alapvetően egy kisebb gettóból egy nagyobb gettóba költözésben merül ki. Addig nem lehetünk elégedettek, amíg egy Mississippiben lakó néger nem szavazhat, és amíg egy New York-i néger azt hiszi, hogy neki nincs miért voksolnia.
Nem, nem vagyunk elégedettek, és nem is leszünk azok egészen addig, amíg az igazság úgy nem zúdul alá, mint a vizek, s a jogosság, mint a hatalmas áradat.
Nem feledkezem meg róla, hogy vannak köztetek, akiket nagy próbatételek és szenvedések küldtek ma ide. Vannak, akik szűk börtöncellákból érkeztek. Vannak, akik olyan vidékekről jöttek, ahol szabadságvágyukat vad üldöztetés és rendőri kegyetlenkedés fojtja el. Ti vagytok a teremtő szenvedés kipróbált katonái. Abban a hitben folytassátok a munkát, hogy a meg nem érdemelt szenvedésben megváltó erő rejlik.
Mindnyájan azzal a tudattal menjetek vissza Mississippibe, Alabamába, Dél-Karolinába, Georgiába, Louisianába, modern nagyvárosaink nyomornegyedeibe és gettóiba, hogy ez a helyzet valamiképpen meg tud és meg fog változni. Ne merüljünk el a kétségbeesés tengerében.
Ma azt mondom nektek, barátaim, hogy a jelen pillanat nehézségei és csalódásai ellenére van egy álmom. Olyan álom ez, amely mélyen gyökerezik az amerikai álomba.
Van egy álmom: egy napon felkel majd ez a nemzet, és megéli, mit jelent valójában az, ami a hitvallásában áll: "Számunkra ezek az igazságok nyilvánvalóak; minden ember egyenlőnek lett teremtve."
Van egy álmom: egy napon Georgia vöröslő dombjain a hajdani rabszolgák fiai és a hajdani rabszolgatartók fiai le tudnak ülni a testvériség asztala mellé.
Van egy álmom: hogy egy napon még Mississippi állam is, amely ma az igazságtalanság és az elnyomás forróságától szenvedő sivatag, a szabadság és a jog oázisává fog változni.
Van egy álmom: négy kicsi gyermekem egy napon olyan országban fog élni, ahol nem a bőrük színe, hanem a jellemük alapján fogják megítélni őket.
Van egy álmom.
Van egy álmom: hogy egy napon Alabama államban, ahol a kormányzó ma szünet nélkül csak a beavatkozásról és a hatálytalanításról beszél, megváltozik a helyzet, de úgy, hogy fekete kisfiúk és fekete kislányok testvérként, kézen fogva járhatnak a fehér kisfiúkkal és kislányokkal.
Van egy álmom.
Van egy álmom: egy napon minden völgy fölemelkedik, minden hegy és halom lesüllyed, az egyenetlen egyenessé lesz és a dombvidék síksággá! Mert megjelenik az Úr dicsősége, látni fogja minden ember.
Ez a mi reménységünk. Ezzel a hittel térek vissza Délre. Ezzel a hittel képesek leszünk kifaragni a kétségbeesés hegyéből a reménység kövét, ezzel a hittel gyönyörű szimfóniává változtatjuk nemzetünk fülsértően hamis hangjait. Ezzel a hittel és abban a tudatban, hogy egy napon szabadok leszünk, tudunk majd együtt dolgozni, együtt imádkozni, együtt harcolni, együtt börtönbe vonulni, együtt kiállni a szabadság mellett.
Ez lesz az a nap, amikor Isten valamennyi gyermeke együtt, új tartalommal énekelheti: "Hazám, én rólad, a szabadság édes országáról énekelek. Ország, ahol atyáink haltak, a zarándokok büszkesége, minden hegyoldalról zengjen a szabadság!"
Márpedig Amerika csak akkor lehet nagy nemzet, ha ez igazzá válik. Zengjen hát a szabadság New Hampshire csodás dombtetőiről! Zengjen a szabadság New York fenséges hegyeiről! Zengjen a szabadság a Pennsylvaniai Allegheny csúcsairól! Zengjen a szabadság Colorado hófedte Sziklás-hegységéről! Zengjen a szabadság Kalifornia kerekded hegyormairól! De nemcsak róluk: zengjen a szabadság Georgia Kőhegyéről is! Zengjen a szabadság Tennessee Őrhegyéről! Zengjen a szabadság Mississippi minden dombjáról és halmocskájáról. Minden hegyoldalról a szabadság zengjen!
Ha szabadság zenghet, ha engedjük, hogy a szabadság zengjen minden faluból és minden falucskából, minden államból és minden városból, akkor közelebb hozhatjuk azt a napot, melyen Isten minden gyermeke, feketék és fehérek, zsidók és pogányok, protestánsok és katolikusok kézen foghatják egymást, s együtt énekelhetik a régi néger spirituálét: "Végre szabadok! Végre szabadok! Hála a Magasságos Istennek, végre szabadok vagyunk!"


2016. február 3., szerda

Köznevelési fórum/kerekasztal - 2016, Dunaújváros



Az EMMI utasítására a héten mind a 198 tankerületben köznevelési fórumot kellett tartani. Ennek nyilván semmi köze nincs ahhoz, hogy a tanárok jól láthatóan fellázadtak a rendszer ellen. (Mármint az oktatás-nevelés 2011 óta érvényben lévő rendszere ellen...) 
Nyilván az is puszta véletlen, hogy a legtöbb tankerülethez hasonlóan, a dunaújvárosi is február 3-ára tűzte ki ennek időpontját - arra a napra, amikor Miskolcon országos demonstrációt szerveznek az ottani kollégák, akik a "lázadást" elindították. Mint ahogy az is merő véletlen, hogy a rendezvényről január 29-én, pénteken dél körül értesültünk a tankertől - bár nyilván már hónapok óta megvolt ennek az időpontja... Kérdéseket vártak tőlünk előzetesen, kedden délig, amelyeket majd továbbíthatnak a felsőbb szervekhez.
Mivel néhány apróság miatt (matek- és fizikaórák, dolgozatok, értekezletek, régi e-napló lezárása, új e-napló indítása stb.) erre nem volt időm, gondoltam, majd helyben elmondom nem kérdéseim, hanem válaszaim. (Miskolcra délelőtti óráim és a ma esti szülői értekezletek miatt úgysem tudtam volna elmenni.)

 "Minden nagyon jó, minden nagyon szép, mindennel meg vagyok elégedve! "

A helyi, a Bartókban tartott fórumnak (mintegy 150-160 résztvevő lehetett a dunaújvárosi járás összes általános iskolájából és egyetlen gimnáziumából) kötött napirendjei voltak (emlékezetből):
1. A pedagógusok terheinek csökkentésére tett intézkedések ismertetése
2. A köznevelési kerekasztal létrehozása
3. Kérdések, hozzászólások
A rendezvényen a város vezetői részéről tudtommal nem vett részt senki, mindössze polgármesterünk oktatási ügyekben érintett tanácsadóját láttam az első sorban ülni...
Az elején még izgultam, hogy vajon kapok-e szót, vagy a szokásos módszer szerint az első két napirenddel annyira elhúzzák az időt, hogy a lényegre már nem jut sem energia, sem idő (mennem kellett szülőire!).
Végül kellemesen csalódtam, mert a tanker igazgatója kb. 15 perc alatt levetítette (és felolvasta...) a központilag kiadott prezentációt (reggel az érdeklődők már láthatták az ATV-n), aztán rátértünk a 3. pontra. (Igaz, elfelejtette bemutatni a színpadon mellette ülő két hölgyet, akik szerintem valószínűleg a helyi tanker alkalmazottai lehettek, magam ugyan nem ismerem őket - de ez a KLIK-re úgy általában is jellemző...)

 
Hanesz József, a Klebelsberg Intézményfenntartó Központ elnöke - minden pedagógus (potom 140 ezer fő) munkáltatója, a szürke eminenciás 

Kihasználva az alkalmat, hogy a mikrofonos ember mellett ültem, magamhoz ragadtam a szót, és felolvastam előző éjjel írt hozzászólásom. (Később teljes terjedelmében olvashatjátok, itt most csak annyit, hogy megírása után odaadtam szintén pedagógus nejemnek, ugyan, olvassa már át, aztán ha valahol nagyon durva, gyomlálja ki azokat a mondatokat. Miután ez megtörtént, újra elolvastam írásom, és ha eddig voltak is kétségeim azzal kapcsolatban, hogy meddig maradhatok még a pályán, ezek egy csapásra elmúltak...)
Utánam Horváth Éva, az Arany János iskola KT-elnöke, egyben a PDSZ városi ügyvivője mondta el hozzászólását, majd Csathó Gábor, a vasvári iskola tanára. (Ez utóbbi itt olvasható.)
Menet közben az is kiderült, hogy a rendezvény az EMMI utasításának megfelelően nem sajtónyilvános, újságírók nem vehettek azon részt, nem készül róla sem írásbeli jegyzőkönyv, sem hangfelvétel, az előzetesen beadott kérdéseket és az itt elhangzottakat (ugyan nem tudom, mi alapján) a tanker egy on-line felületre fogja feltölteni, de arról sem a résztvevő iskolák, sem az egyes szervezetek, személyek nem kapnak visszajelzést. (Ez késztetett arra, hogy ezt a blogbejegyzést megírjam - engem nem utasított az EMMI, és tudtommal nem is titkosították az itt elhangzottakat, eddig...)
Ami viszont nagy örömömre szolgált, az kollégáim hozzáállása volt, meg az, hogy volt olyan - igaz, nem városi - igazgató, aki felolvasta tantestületük ezzel kapcsolatos, a mienkkel megegyező véleményét - igen nagyra értékeltük!

Nincs itt semmi probléma!

Aztán az is kiderült, hogy kérdéseinkre itt ugyan nem kapunk választ, mert a tanker igazgatójának sem lehetősége, sem felhatalmazása, sem információja nincs ez ügyben. Igazán nem irigylem, de hát ő vállalta ezt a pozíciót...
Ezután szép lassan elkezdtek hazafelé szivárogni a kollégák, és abbamaradt (nem befejeződött, bár igazgató úr bezárta) a rendezvény.
Kifelé menet többen odajöttek hozzám gratulálni az elmondottakért, a kiállásért - köztük kollégáim, pedagógus ismerőseim, és olyanok is, akik csak "beszöktek" a nem nyilvános rendezvényre: egészségügyben dolgozók, orvosok, és egy olyan, volt dunaújvárosi, már nem Magyarországon élő értelmiségi úrral is hosszan beszélgettem, aki csak az eső elől keresett menedéket a Bartókban.
Végezetül álljon itt hozzászólásom, amelyet elmondása után kinyomtatva és aláírva átadtam az asztalnál ülőknek:

"Tisztelt Egybegyűltek, kedves Kollégák!

Fábián István vagyok, a Széchenyi gimnázium tanára, de szülőként, nagyszülőként, magyar állampolgárként talán még jobban elkeserít az, amit az oktatás területén tapasztalok.
Megítélésem szerint amennyiben nem történik radikális változás a magyar nevelés-oktatás tartalmában és struktúrájában, akkor 10-15 éven belül nemzeti tragédiába torkollik a már korábban elindult, de öt éve felerősödött folyamat, s beteljesednek Vörösmarty szavai: „S a sírt, hol nemzet sűlyed el, Népek veszik körűl”.
Iskolám névadója még azt vallotta, hogy „Egy nemzet ereje a kiművelt emberfők sokaságában rejlik.” Mintha erről elfeledkeztünk volna, s éppen az ellenkező irányba lépegetnénk. A tankötelezettség leszállítása 16 évre, az oktatási rendszer átstrukturálása (a szakképzés erősítése az általános képzéssel szemben) mind ebbe az irányba mutatnak. Magam tudom a legjobban, hogy értelmes emberekkel sokkal nehezebb együtt dolgozni, mint az alulképzettekkel, mert az előbbieket ész érvekkel meg kell győzni, míg az utóbbiakat elég utasítani. Kérdezem, miért fél a kormányzat szakmai kérdésekben a pedagógusokkal egyeztetni. Miért fél a gondolatok sokszínűségétől, a vélemények ütköztetésétől? Vagy az utóbbi utat jelöli ki a kormányzat nem csak a tanárok, de a magyarság számára is?
Térjünk vissza az úgynevezett rendszerváltást megelőző időkhöz, amikor hivatalosan csak a munkások és a parasztok dolgoztak, a többiek – többek közt mi, pedagógusok – meg csak feléltük a megtermelt javakat?
Ezek miatt is a hermanos nyílt levélben foglaltakkal, a pedagógus szakszervezetek követeléseiben megfogalmazott gondolatokkal és megoldási javaslatokkal egyetértek, támogatom azokat. Most csak két problémakört emelek ki ezek közül: a NAT-ot és a KLIK-et.
Véleményem szerint a nemzeti alaptantervet mennyiségében le kell csökkenteni, tartalmában pedig meg kell újítani. És természetesen ehhez kell igazítani az óraszámokat is. Jelenleg a rendelkezésre álló időkeretben lehetetlen átadni a gyerekeknek azt az ismeretanyagot, amely mindenki számára elő van írva. Ennek következtében a tanulók és a pedagógusok többsége mérhetetlenül frusztrált, mert nem tud megfelelni a vele szemben támasztott követelményeknek. Valljuk be, néha csak átrohanunk az anyagon, és tudomásul vesszük a hiányosságokat. Közben elraboljuk gyerekeinktől a gyerekkorukat, és sok esetben már fiatalon kiégetté tesszük őket. Én ezt nem kívánom az unokáimnak.
De nem elég csak mennyiségében változtatni a NAT-ot, a tartalmát is a harmadik évezredhez kell igazítani. Krisztus korában még az számított műveltnek, aki fejből tudta Homérosz műveinek 27 810 sorát, tudott lanton játszani, és szépen felöltözött. Száz éve meg az, hogy tudjon latinul és ógörögül, jeleskedjen az irodalomban és a művészetekben.
A mi gyerekeinknek azonban már másra van szükségük. Felesleges lexikai ismeretek helyett inkább arra kellene megtanítani, pontosabban rávezetni őket, hogy gyorsan és pontosan tudjanak hiteles forrásból információt szerezni, hogy tudjanak közösen, egymást elfogadva és segítve dolgozni valamely cél érdekében. Ehhez persze éppúgy időkeret kell, mint az angol polgári forradalom vagy a logaritmus megtanulásához.
Ezekhez a változtatásokhoz azonban valóban hozzáértő, a feladatot világosan megfogalmazni és megoldani tudó szakemberekre van szükség, akik bátran mernek újítani. A létrehozni tervezett közoktatási kerekasztal Balog Zoltán miniszter úr által megálmodott résztvevői között ellenben csak elvétve találunk ilyeneket. Hogy lehet az, hogy a Magyar Művészeti Akadémia ott van, de a magyartanárok vagy történelemtanárok egyesülete nincs? Mit várhatunk egy ilyen összetételű társaságtól? Azért kár kerekasztalt létrehozni, hogy ne csináljon semmit – vagy éppen ez a cél? Panem et circenses, aztán mehet minden tovább? Nagy lépést tehetünk előre? A szakadékba, lefelé?
A másik témakör, amelyről szólni szeretnék, az a KLIK. Pontosabban a végletekig központosított oktatásirányítás. A 18. századot idézi, amikor Mária Terézia a fő felügyeletet az összes iskolaügy felett a koronának tartotta fenn, s a tanügy irányításának területi szervei a tankerületek voltak. A 21. században ez már egy kissé avíttasnak tűnik. Ennek ellenére hiányzik annak felismerése, hogy így a rendszer működésképtelen, sőt, még további olyan intézményeket kíván maga alá gyűrni, mint például az Oktatási Hivatal vagy az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet. Nem tartom véletlennek, hogy a mi tankerületünk is már a sokadik vezetőjét nyüvi, ennek a feladatnak egyszerűen nem lehet megfelelni.
Köztünk pedig fortélyos félelem igazgat, a kollégák nem merik vállalni a véleményüket, mert attól félnek, hogy emiatt elbocsátják őket, és mivel ugyanaz a munkáltató az egész országban, máshol sem alkalmazzák őket.
Hát ez kell nekünk?
Ez!
Ha hagyjuk, hogy megtegyék velünk.
Lám, a több, mint 27 ezer aláírás és 500 intézményi támogatás láttán a hatalom megijedt, és nagy hirtelen ilyen látszatfórumokat hívott össze, mint amilyenen most ülünk. Az ország 198 tankerületének legnagyobb részében ma tartják ezeket. Pont ma, amikor nekünk inkább Miskolcon kellene lennünk, hogy kiálljunk közös jövőnk ügyéért, hogy kiálljunk a véleményüket bátran vállaló kollégáink mellett. Javaslom, fejezzük ki szolidaritásunkat velük azzal, hogy most megtapsoljuk őket. (Hosszú, hangos taps a nézőtéren.)
Mi pedig gyűljünk össze itt a városban egy hét múlva, és jelezzük, hogy ez szerintünk sem mehet tovább így. A tervezett demonstráció részleteiről később értesítünk benneteket. És természetesen minél több résztvevőre számítunk a 13-i, szombati budapesti, Kossuth téri megmozduláson is.
Egy fontos dologról nem szóltam eddig – a bérünkről. Szégyenletes életpályánkról, avagy annak modelljéről. Nem véletlenül.
Ahogy a hermanosok is írták, ez a tiltakozás most nem erről szól elsősorban. Hanem az ország jövőjéről.
Arról, hogy csak így kerülhetjük el az új magyar exodust, arról, hogy tehetséges fiataljaink az érettségi, illetve a diploma megszerzése után ne külföldön keressék a boldogulásukat, hanem azt a szellemi tőkét, amellyel felvértezzük őket, itthon kamatoztassák.
Tanárként, de szülőként, nagyszülőként és magyar állampolgárként is hiszek, szeretnék hinni a polgári kormány polgári jogokat biztosító rendszerében, a szólás-, gondolkodás- és vallásszabadságban, a saját jövedelemhez és az igazsághoz való jogban.
Ezt az üzenetet kell eljuttatnunk mindenkihez.
Köszönöm, hogy meghallgattak, hogy meghallgattatok.
Dunaújváros, 2016. február 3."

Írásom szabadon felhasználható, közzétehető, megosztható, a fényképeket az internetről szereztem.

2015. december 22., kedd

Don Quijote voltam

Néhány napja közzétettem egy bejegyzést a Facebookon, amelyben - első felháborodásomban, eléggé el nem ítélhető módon - kissé (?) ironikus stílusban nyilatkoztam a Bartók ez évi utolsó bemutatójáról. Tettem mindezt azért, mert igen dühös voltam az előadás után, úgy éreztem, elloptak kilencven percet az életemből. Ebben csak megerősített az a néhány beszélgetés a darab után a ruhatárban és a színház előtt, amelyben mások, rendszeresen színházba járó, magasan kvalifikált, véleményformáló értelmiségiek hasonlóan vélekedtek.


Álmomban nem gondoltam, hogy ezzel mekkora vihart kavarok...
Mondjuk, jólesett, hogy ennyien olvassák a bejegyzéseimet, és az is, hogy adnak rá. Legtöbben - persze! - saját tapasztalat alapján. Találkoztam ismerősökkel későbbi előadások után, a színházból jövet (mit tegyek, itt lakunk a környéken, és időnként macskát szoktam sétáltatni...), és ők is hasonló véleménnyel voltak.
És a többi reakció is igen figyelemre méltó volt. Volt egy tanítványom, aki először megosztotta a bejegyzésem, aztán (minden bizonnyal külső ráhatás után, számomra teljesen érthetően és elfogadhatóan) kitörölte a megosztást. Aztán nejemet keresték meg a színházból, hogy szívesen beszélnének a suliban a gyerekeknek a darabról, lévén kb. 250-300 széchenyis a leendő nézők közt.


De amiért végül is "tollat ragadtam" itt, az az, hogy nekem is van - eléggé berögzült - véleményem a régi és az új kapcsolatáról, egymáshoz való viszonyáról.
A darab alapkonfliktusa (legalább is szerintem!), hogy egy színházban új bemutatóra készülnek, de mivel a rendező késik, az alkotó nem akar részleteket elárulni művéről: az derül csak ki, hogy szereposztás még nincs (és a darab vége sincs még megírva). Ami, ugye, elképzelhetetlen egy színész számára. Valami egészen új felfogás, valami egészen új történet.


És ekkor lép a színre az egyik színész, a régi, berögzült szokásokhoz híven, magára véve Don Quijote szerepét.
Ami - tulajdonképpen - némiképp hasonlít Cervantes eredeti történetére, a régi (bevett) és az új (szokatlan) küzdelmére.
(Hogy a többség számára semmi sem érthető az előadásból, az talán a mi hibánk...)
A darabra most több szót nem is vesztegetnék, mert nem ad választ arra a kérdésre: hogyan hát tovább? (Talán föl se teszi igazán ezt a kérdést a szövegkönyv. Hiába a nagyon jó díszlet, a néhány kiváló rendezői ötlet, a színészek elkeseredett, magas színvonalú küzdelme - bennem egyetlen kérdés motoszkál csak: miért kellett ezt egyáltalán bemutatni?)


Amiről azonban szólni szeretnék, az éppen az új és a régi konfliktusa. Ami a napokban újra előkerült - sajnos leginkább politikai szinten! - Kövér László és Kovács Ákos mondatai nyomán.
Mert hát mire is teremtette Isten a nőket? A válasz sokaknak eléggé kézenfekvő:

A willendorfi Vénusz (Wikipedia)

Az igazi kérdés az, ragaszkodjunk-e régi értékeinkhez, és éljünk-e aszerint, vagy próbáljunk meg új értelmet adni nekik?
Cervantes ezt mondatja Don Quijotéval: "Én az égnek rendelése szerint avégre születtem, hogy ebben a mi vaskorunkban az aranykort támasszam fel újólag." ... "Nem törődöm vele, hogy okosnak tartanak-e vagy sem, ha nem vagyok az; én csak abban fáradozom, hogy a világnak értésére adjam, milyen öreg hiba, ha elmulasztja feleleveníteni azt a boldog időt, midőn hajdan a kóbor lovagrend viaskodott. De ez a mi elsatnyult korunk nem is méltó, hogy azt a nagy boldogságot élvezze, melyet azok a századok élveztek, melyekben a kóbor lovagok vállalták magokra, s hordozták azt a súlyos terhet, hogy az országokat védelmezzék, a hajadonokat oltalmazzák, az árvákat és kiskorúakat gyámolítsák, a kevélyeket büntessék, s az alázatosakat jutalmazzák. Manapság a renyheség diadalmaskodik a serénységen, a tétlenség a munkásságon, a bűn az erényen, a fennhéjázás a bátorságon, az elmélet a gyakorlaton a fegyverforgatás terén, melyek mind csupán az aranykorban és a kóbor lovagokban éltek és ragyogtak."


De vajon tényleg ezt az utat kell járnunk? Vajon tényleg az erkölcsiség Csimborasszója volt a lovagkor, a múlt? És ma minden szar, ami nem a régi, hagyományosan értelmezett értékeket képviseli?
Ezekre a kérdésekre mindenkinek felelnie kell. Ha máshogy nem is, hát az életével.
Nagyjaink hajlamosak arról elfeledkezni, hogy a szokások, a hagyományok is korábbi korok létéhez, valóságához, gondolatvilágához kötődtek, s hogy ezek is mekkorát változtak az évszázadok során:
1Királyok 11:1-3: Salamon király sok idegen asszonyt szeretett a fáraó leányán kívül, móábiakat, ammóniakat, edómiakat, szidóniakat és hettitákat, olyan népekből valókat, amelyekről ezt mondta az ÚR Izráel fiainak: Ne keveredjetek közéjük, és ők se keveredjenek közétek, mert az ő isteneikhez hajlítják szíveteket! Ezekhez ragaszkodott Salamon szerelemmel. Volt neki hétszáz főrangú és háromszáz másodrangú felesége. Feleségei elhajlították a szívét.
Salamonnak lehetett ezer felesége, nekem meg csak egy? És az is csak azért, hogy gyerekeket szüljön nekem? Hogy így teljesítse ki női mibenvalóját?
Mondom, messzire vezet ez a kérdés...
Talán ha erről (is) szólt volna a Bartók-beli darab, akkor nekem is más véleményem lett volna róla. Így azonban maradtam a saját gondolataimnál.

Utóirat: Ma több (egyetértő) posztot is olvastam a Facebookon arról, hogy Szlovákiában népszavazáson vetették el az egyneműek házasodási lehetőségét, az azonos neműek gyermekek örökbefogadására vonatkozó jogát. Most örüljek ennek?

Köszönet Ónodi Zoltánnak (Dunaújváros Online) a képekért.

2015. november 12., csütörtök

Szaffi von Bartók Straße

Nyakunkon a menekültek - úgy döntöttünk, mi is befogadunk egyet...
A választásunk egy afrikai származású, fiatal fekete hölgyre esett, aki közvetlenül egy gyilkosság előtt vált hontalanná, földönfutóvá. De kezdjük az elején.
Július közepén jöttünk haza a sárvári nyaralásból, és két hét kihagyás után újra itthon sétáltunk esténként Kasmírral. Egyik este a Családsegítő udvaráról elénk toppant egy aranyos kis fekete cica, aki miután körbesimizte a lábaim, Kasmírhoz ment ismerkedni. Legnagyobb megdöbbenésemre magányhoz szokott kandúrunk nem a szokott módon reagált (fújt és támadott), hanem összedugta vele az orrát. Ilyen az elmúlt öt és fél évben eddig csak egyszer fordult elő - a többi 50+ macska menekülni vagy harcolni kényszerült. És amikor tovább mentünk, a kiscica követett bennünket - pontosabban Kasmírt. Egészen hazáig.
És ez így folytatódott néhány héten keresztül, mígnem egyik délután hat körül, kinézve az ablakon nyávogást hallok, és meglátom a bokrok alatt a rám néző cicust. Amikor lementünk Kasmírral, a kapunál várt, és rögtön üdvözölte cicánk. És természetesen együtt indultunk sétálni.
Aztán elkezdtük etetni is a kis tündért, először válogatós macskánk (Felix forever!) összegyűjtött kajamaradékaival, majd miután láttuk, mennyire éhes, vittünk neki a felhalmozódott Whiskas és más eledelekből is. Rendes cica volt, mert mindig kinyalta a tálkáját, maradék nem képződött...
A séták alatt Kasmír jól tűrte, hogy a kicsi ment utána, néha bakugrálva megkergette, de én láttam, hogy ez csak játék - mert tudom, hogy milyen az, ha tényleg támad. Persze volt olyan is, hogy adott neki egy kis taslit, miszerint: most már hagyjál békén, magányra vágyom.
Augusztus 11-én tettem fel róluk egy mobilos képet a Facebookra, azzal a megjegyzéssel: "Hazavigyük, ne vigyük?"
Az egyik kommentelő azt írta, vigyük, mert szegénykét kitették az utcára! Nemsokára egy beszélgetésből kiderült, hogy mi személyesen is ismerjük egymást, tőle tudtam meg Szaffi nevét és sorsát.
(Mint kiderült, az egyik Bartók Béla úti földszinti lakásban lakott albérlő gazdáival, egy idősebb házaspárral és harminc körüli fiukkal. Kora tavasszal a rokkantnyugdíjas anyuka (akinek a nyugdíjából éltek) súlyos betegségben meghalt, s ott maradt egyedül a két férfi, az alkoholista és játékfüggő apuka, illetve a drogos fiú. Szaffikára nem sok gondot fordíthattak, mert a szomszédok többször szóltak a gazdáinak, hogy a macskaürüléktől elég büdös még a lépcsőház is, ekkor tehették ki az utcára... Aztán június elején egy pénz miatt kitört veszekedés után a fiú megölte az apját, és egy hétig együtt élt a halottal a lakásban - még jó, hogy Szaffi ekkor már nem volt velük, ki tudja, mi lett volna az ő sorsa... A szomszédok hívták ki a rendőröket az elviselhetetlen bűz miatt, így derült fény a dologra. A Családsegítő körüli udvarban többen is etették a kicsit, itt találtuk meg mi is. Vagyis ő bennünket...)
Ekkor határoztuk el, hogy hazavisszük. Kicsit féltünk, hogy kis helyre összezárva Kasmírral vajon hogy jönnek ki egymással, alomra fog-e szokni, mit fog szétkarmolni, és még sorolhatnám hosszasan.
Az elhatározást tett követte - és erőteljes karmolások mindkét kezemen...
Mint kiderült, ha elemelkedik a lába a földről, nem válogat a rendelkezésére álló eszközökben, azonnal menekülni próbál. Meg akkor is, ha valaki közelít hozzá.
Ekkor kezdődött meg a különböző trükkök és eszközök bevetése a nemes cél érdekében - de csak az derült ki, mennyire értelmes (és fürge) állat...
Enni csak úgy volt hajlandó, ha ott álltunk mellette, ha elmentünk, elment ő is, és később se ment vissza megenni a maradékot. Dobozba, ketrecbe nem volt hajlandó bemenni még kajáért sem: megállt a bejáratnál, szaglászott és csak nézett befelé, hiába tartottam ott a kezem az étele mellett, mint máskor.
Kasmír kedvenc helye lett ez a kölcsönkapott nyúlszállító...
A kezemet mindig megszaglászta, hagyta, hogy simogassam, vakarjam a buksiját, de ha aljas célból kesztyűt húztam, azonnal elrohant.
Mivel a gyepmestert (= sintér) még nem akartam megkeresni a befogása végett, valaki mást kerestem. A Kőműves utcában, a City Café előtt gyakran látok egy nagy fekete terepjárót, rajta az E. M. Á. A. (Első Magyar Állatjogi Alapítvány) felfestéssel, gondoltam, velük is teszek egy kísérletet. Az interneten talált telefonszámon felhívtam őket, elmondva a "problémát" azt mondta az úr a telefon másik oldalán, hogy küldjek neki egy SMS-t "macskacsapda" tartalommal, és majd segítenek a megoldásban. Addig nem is tudtam, hogy létezik ilyen:
Sajnos azóta is hívnak (biztosan más, fontosabb dolguk is van), s mivel 20 ezret kóstált volna a berendezés, így ez kimaradt. (Bár egyébként is rizikós lett volna Szaffi hozzáállása miatt...)
Október elején beköszöntött a rossz idő - az első esős napok után észrevettem, hogy tüsszög, és a nyávogása is megváltozott. Szerencsére néhány nap után megszűntek a tünetek.
Aztán jött a második esős időszak, ezúttal már hideggel is kombinálva: Kasmírnak nem is volt kedve hosszasan sétálni. Egyik este kinézve az ablakon - már harmadik napja esett az eső, és 7 fok volt - ismét meghallottam a panaszos nyávogást. Vittem le neki ennivalót, és csak néztem, ahogy az esőben mohón falja az ételt.
"Egy életem, egy halálom!" felkiáltással megragadtam a macsekot, és magamhoz szorítva felvittem a lakásba. Természetesen erőteljesen tiltakozott...
Összevissza rohangált, nekiugrott az ablakoknak, egész testében remegett. Aztán bebújt a tévészekrény alá, és másnap estig ki sem jött onnan. Azt is csak akkor, amikor kifordítottam a sarokból, megnézni, hogy megvan-e még.
Az "Egy életem, egy halálom!" felkiáltás nem volt túlzás: mindkét kezemet megharapta, megkarmolta, és még a mellemen is elhelyezett egy kínai feliratot; a pólót, amely rajtam volt, ki is kellett dobni... Másnap elmentem a háziorvosunkhoz, aki 12 napos antibiotikum-kúrára fogott (a kúra részleteiről most inkább nem számolok be), és hogy veszettség ellen ne kelljen leoltani (5 injekció 30 nap alatt), elküldött a hatósági állatorvoshoz.
Aki ki is jött megnézni Szaffit, igaz, egy hétbe telt. Nem rajta múlott: a macsek átköltözött a hálószobai nagy szekrény mögé, onnan kirobbantani sem lehetett három napig.
Így kerültünk két hétre vesztegzár alá...
Három nap után végre előjött, és elfogadta az ételt. Utána pedig legnagyobb örömünkre elvégezte a dolgát is: rögtön Kasmír almába. És azóta is folyamatosan odajár. (Ez volt az egyik legnagyobb félelmünk: hogyan lesz szobatiszta?)
Az azóta eltelt időben egyértelműen kiderült számunkra: szörnyű sorsa lehetett új cicánknak - nem csak az utcán, de előtte szobacicaként is. Remélem, idővel sikerül megszelídítenünk, visszaadnunk hitét az emberekben. Szerencsére Kasmírral egyre jobban kijönnek, rendszeresen összedugják az orrukat, barátkoznak... :-)
Eltelt a két hét - tegnap újra volt nálunk a hatósági állatorvos. Szerencsére ő is ugyanazt látta, amit mi:

Szóval kikerültünk a megfigyelés alól. Ma elvittem a papírokat a háziorvosunkhoz, így megúsztam az oltássorozatot is...
Most már egészen tisztán látjuk, hogy a következő időszak (valószínűleg több hónap) a szelídítésről fog szólni - és ebben Kasmírra is nagy feladat hárul. Eddig is megtett mindent az ügy érdekében, remélem, így marad ezután is. Nincs is annál nagyobb élmény, mint amikor hajnali négykor Szaffi elkezdi pofozni Kasmír öt éve (se) használt csörgős műegerét, amire először felébred a "vén" kandúr, hogy ő is beszálljon a hajkurászásába - majd jövünk mi, mert az valami csúcs, ahogy a két macska többször is végigszánkázik a három szobán az egér után...
Uzsonna utáni punnyadás ma délután - kivételesen nem Szaffi fekszik a fotel alatt...

2015. április 14., kedd

Kimoderáltak...

„néznél, de csak azt látod,
mit ő eléd varázsolt,
s már körbe lángol
erdőtűz gyufaszálból,

mert amikor ledobtad,
el nem tiportad;
s így rád is ő vigyáz már,
gyárban, mezőn, a háznál,

s nem érzed már, mi élni,
hús és kenyér mi,
mi szeretni, kívánni,
karod kitárni,"
Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról (1950)

„– Józsi, a kurva anyádat!” – talán másnak is ismerősek e keresetlen szavak: Moldova György indítja így 1978-as, A beszélő disznó című szatíráját.
Aztán néhány oldallal később így folytatja:
»Józsi eleinte minden befutó adatot lelkiismeretesen továbbított az igazgatónőnek, a legapróbb panaszokra és fegyelmezetlenségekre is kitért. Dicséretre és jutalmakra számított, de legnagyobb megdöbbenésére doktor Barta Edit fanyalogva fogadta a jelentéseit:
– Maga mindig rémeket lát, Józsi, a sajtból csak a lyukakat veszi észre – elégedetlenül forgatta a gépelt lapokat –, gondolja meg: ha én ezt mind közölném a feletteseimmel, ezt a rengeteg bajt, hiányosságot, milyen vélemény alakulna ki az én munkámról is?! Én nem mondom, hogy kozmetikázza az adatokat, de törekednie kell egy átfogóbb, objektívabb szemléletre. Dialektikusan, Józsikám, dialektikusan!
Józsi, ha nehezen is, de felfogta, hogy mit kívánnak tőle, kis noteszébe, melybe az idegen szavak magyarázatát jegyezgette, beírta: „dialektikusan = csak a jót”, jelentései ezután a malacok teljes elégedettségéről, példás fegyelmezettségéről számoltak be. Az általa kiépített hálózatba tartozó süldők és hízók különféle alulról jövő kezdeményezéseket indítottak el: „Rövidítsük meg a hizlalási határidőt, és a megtakarított pénzt ajánljuk fel új sertésnevelők építésére!”, vagy: „Könnyítsük meg a gondozók munkáját – végezzük a nagydolgunkat egy rakásra!”«
Hát erről a Dialektikusan, Józsikám, dialektikusan! mondatról feledkeztem meg szombaton, amikor megpróbáltam véleményem közölni Dunaújváros MJV honlapján.
Péntek délután olvastam egyik ismerősöm megosztásában a Facebookon DMJV Önkormányzatának bejegyzését a város honlapján: Tájékoztatás utcanevek megváltoztatásának tervéről. S én – balga módon! – komolyan vettem, amit ott írtak: „A lakossági véleményeket 2015. április 30-áig várjuk.” és „Kérjük írják meg javaslataikat, észrevételeiket!
Az pedig van – ezzel az egész átkeresztelős játékkal és pótcselekvéssel kapcsolatban. Nem a nevekkel van igazán bajom, hanem magával az elvvel. Nyilván vannak vállalhatatlan személyek (legjobb példa erre talán iskolám volt névadója!), de úgy vélem, Gorkij és Majakovszkij a 20. századi szovjet-orosz irodalom megkerülhetetlen alakjai, néhány művük pedig világirodalmi jelentőségű is. És talán Ságvári Endréről is máshogy nyilatkoznánk, ha franciák lennénk…
Talán árnyaltabb lehetne „nagyjaink" megítélése, ha tudomásul vennénk, hogy egy adott kor adott keretei közt voltak kénytelenek élni (időnként túlélni) - ugyanúgy, mint mi, hogy időnként vétkeztek, hibákat követtek el, sőt néha még bűnöket is - pont úgy, mint mi. És hogy mindezeket elmossa az idő, s csak az marad fenn, jó és rossz egyaránt, ami igazán fontos, az, amiért igazán lehet becsülni vagy becsmérelni őket. És azt sem szabad elfelejteni, hogy egy halott ember emlékével, életművével az éppen regnáló hatalom azt tesz, amit akar, amit nem szégyell - bár néha még azt is.

Mivel péntek estére már más elfoglaltságom volt, ezért csak szombaton délelőtt „követtem el” művem, amelyet aztán 14:30 körül be is küldtem.
Lévén, hogy egyszer már kimoderáltak a dunaujvaros.hu-ról, amikor megpróbáltam véleményem elmondani, gondoltam, ha tárgyszerű és akár komolyan is vehető írással próbálkozom, az sikerülni fog.
Tévedtem.
Vasárnap estig még azzal vigasztaltam magam, hogy hétvégén biztos nem dolgozik a moderátor, de aztán tegnap jött a kiábrándító valóság:


Pedig én csak jót akartam...
Meg a véleményem elmondani - sőt: megosztani másokkal is.
Mivel pedig ezt hivatalos úton nem lehet, marad az internet - egyelőre még szabad! - világa.
Olvassátok hát - és lehet velem vitatkozni is...
Nem a saját nevemen írtam, nem mintha szégyelleném vagy félnék (itt most fel is vállalom), hanem mert úgy gondolom, nem az a fontos, hogy ki mondja, hanem az, hogy mit mond.

»Egy elégedett városlakó
„Nagyon örülök, hogy miután sikerült a város útjairól az összes kátyút eltüntetni, mindenhol kifogástalanul működik a közvilágítás, és újra szurkolók ezrei élvezhetik labdarúgóink színvonalas mérkőzéseit, immár villanyvilágítással és gyönyörű eredményjelzővel, önkormányzatunknak végre jutott ideje ezen eddig elhanyagolt, fontos kötelezettségének teljesítésére is!
A javasolt változtatásokkal a legteljesebb mértékben egyetértek és támogatom!
Mivel azonban iskoláim a hatvanas-hetvenes években végeztem, szeretnék további utcanév-változtatásokra is javaslatot tenni.
Máig elevenen élnek bennem az akkori Forradalmi Ifjúsági Napok (március 15., 21. és április 4.) iskolai rendezvényein megszólaló Petőfi-, Ady- és József Attila-versek, amelyek a magyar szabadság és a proletariátus, a Szovjetunió szoros kapcsolatát voltak hivatottak reprezentálni a tanulóifjúság előtt. Amint nem emlékszem olyan tanévzáró ünnepségre sem, ahol ne hangzott volna el Váci Mihály Még nem elég! című verse. (Hogy mik voltak a Nagy Októberi Szocialista Forradalom (november 7.) ünnepélyein, azt már nem tudnám megmondani...)
És hát a magyarórákról is megmaradt bennem néhány, a XX. századi önkényuralmi politikai rendszerek megalapozásában, kiépítésében vagy fenntartásában részt vett további személy neve, mint például (nem feltétlenül a legfontosabb/legismertebb ilyen vonatkozású alkotásaikat felsorolva):
- Ady Endre (A csillagok csillaga, 1907; A jövendő fehérei, 1907; Az uj Kisértet, 1910; Új, tavaszi sereg-szemle, 1912 stb.)
- József Attila (Aki szegény, az a legszegényebb, 1924; Szocialisták, 1931-32; Alkalmi vers a szocializmus állásáról, 1934 stb.)
- Illyés Gyula (Oroszország, 1934; Puszták népe, 1936; Az építőkhöz, 1952 stb.)
- Kassák Lajos (Örömhöz, 1918; Mesteremberek, 1918; Máglyák énekelnek, 1920 stb.)
- Kondor Béla (Dózsa-sorozat, 1956; Tanácsköztársaság-sorozat, 1958; Felszabadulásunk emlékére sorozat, 1959 stb.)
- Váci Mihály (Kelet felől, 1961; Szabadság! Tégy gazdaggá minket!, 1964; Méltó hatalmat, 1964 stb.)
Az új elnevezések talán lehetnének: Nyirő József, Tormay Cécile, Wass Albert - hirtelen ezek jutottak eszembe.
Ahogy a naptárra nézek, most veszem észre, hogy április 11-e van, a magyar költészet napja. Talán sokan nem tudják, hogy ezt 1964 óta ünnepeljük meg, a nagy proletárköltő, József Attila születésnapjához kapcsolva. Talán ezt is át kellene tenni - maradván a tavasznál - március 2-re, Arany János születésnapjára. Valamelyik országgyűlési képviselőnk nyújthatna be ez ügyben egyéni javaslatot!”«

Kimoderáltak. Megmérettem, és könnyűnek találtattam. Már dicsérni sem lehet...
Itt tartunk, huszonhat évvel az ún. „rendszerváltás", harminchét évvel Moldova és hatvanöt évvel Illyés írása után.
Dialektikusan, Józsikám, dialektikusan!", meg „néznél, de csak azt látod,/mit ő eléd varázsolt". Úgy tűnik, 2015 Magyarországán a hatalom ismét csak egyféle hírt, egyféle véleményt tűr meg ott, ahová a keze elér. „Akkor. Amikor."
1848 óta minden március 15-én elhangzik a „Mit kíván a magyar nemzet" nevezetes 12 pontja. Most csak az elsőt idézem: „1. Kivánjuk a' sajtó szabadságát, censura eltörlését."

Százhatvanhét év sem volt elég nekünk, magyaroknak.

Végezetül elnézést kérek minden, hozzászólásomban megemlített alkotótól, különösen József Attilától, akit a valaha élt legnagyobb magyar költőnek tartok (a legteljesebb egyetértésben Kövér Lászlóval...).
Búcsúzóul hallgassátok/nézzétek meg Váci Mihály Méltó hatalmat című csodálatos versét Bessenyei Ferenc előadásában, úgy tűnik, a szocialistának mondott költő ma aktuálisabb, mint valaha...












2014. július 23., szerda

Apám története



(Homework to Exeter...)
 

Egyszer erre is sor került – hogy megírjam, amivel régóta tartoztam apámnak, és magamnak is.
Visszatekintve életem eddigi menetére, döntéseimre és abból fakadó tetteimre, a magam tapasztalatait leszámítva lépten-nyomon apám keze nyomát, általában szelíd, néha haragvó tekintetét látom. És azok a dolgok, amelyek gyerekként még irritáltak, ma már hozzám is tartoznak. Emlékszem, mennyire idegesített, hogy apa étkezés után az ujjaival szedte föl a morzsát az asztalról, s ette meg – és ma én is ugyanezt teszem. És hogy amit kimernek, azt mind meg kell enni. És jó, hogy tudom az okát.


Apa az 1940-es évek elején

Apa, Fábián István 1905. október 20-án született Tövisen (ma Teiuş, Románia, Fejér megye) a család 11. gyermekeként. Még egy öccse született két évvel később. A tizenkét gyerekből kettő nem érte meg az egyéves kort, így 1914-ig tízen (hat fiú és négy lány) éltek édesapja (Fábián Károly, 1862. október 16., Lőrincfalva {ma Leordeni, Románia, Maros megye}) fizetéséből, elég szegényesen. Nagyapámék hatan voltak testvérek, így természetes volt, hogy neki is sok gyermeke született. Szülei taníttatták, apám születésekor Tövisen ő volt az iskola tanítója, egyben igazgatója is.
A pedagógusokat anyagilag már akkor sem becsülték sokra, így apám elmondása alapján tudom, hogy télen a fiúk felváltva jártak iskolába – mikor kinek jutott téli cipő. (A hiányzók akkoriban nem kaptak ezért igazolatlan órát…)
(Lőrincfalváról: a falu a Fábiánok ősi fészke lehet, apai dédapám {Ferenc} is ott született 1831. április 10-én. Felesége, Papp Eszter egy szomszédos faluból, Lukafalváról {ma Gheorghe Doja, Románia, Maros megye} származik, ott is esküdtek 1858. április 6-án. 2006 nyarán családommal kirándultunk Erdélybe, s akkor ellátogattunk Lőrincfalvára is – a temetőben minden második sírhelyen a Fábián név olvasható a mai napig. Apai nagyanyám, Csürös Ilona Segesvárott született, édesapja ott volt református lelkész, felesége – neve alapján – minden bizonnyal erdélyi szász lehetett {Beer Helen}.)


Lőrincfalva, Lukafalva felől közelítve

Az I. világháború kitörése tehát Tövisen érte a családot. Nagyapám ekkor már 52 éves volt, a falu egyetlen tanítójaként nem kellett bevonulnia. A gyerekei viszont már nem voltak ilyen szerencsések: Ferenc 1914-ben, Károly 1915-ben kapott behívót, a család ekkor látta őket utoljára. Ferenc 26 évesen az orosz fronton esett el 1916-ban, míg Károly 22 évesen Olaszországban tűnt el 1917-ben.
A család Tövisen igazából nem szenvedett túlságosan a háborútól: a szegénység kicsit nagyobb lett, de enni-innivaló volt a ház melletti kertből. Édesapám sokáig mesélte egy akkori disznóvágás történetét: 1916. május elsején vágtak egy kifejezetten nagy kocát – szakadó hóesésben. Nem sikerült túl jól a dolog, mert a perzselésnél magához tért a szerencsétlen állat, s még el tudott vánszorogni a kert végébe…
Az igazi trauma még a háborút lezáró trianoni békeszerződés előtt érte a családot. Tövist egész Erdéllyel együtt elcsatolták Magyarországtól, s Romániához került. Az elcsatolt területeken az új rezsimek megbízhatatlannak tartották a korábbi, többnyire magyar nemzetiségű értelmiségi, hivatalnoki réteget, és sokukat elbocsátották. A Consiliul Dirigent 1919 januárjában hozott II. számú dekret-törvény 4. §-a „az összes eddigi törvényhatósági és községi képviseleteket feloszlatta, a megyék és községek autonómiáját felfüggesztette.” A vármegyék élére román prefektusokat neveztek ki, akik a korábbi magyar állami alkalmazottaktól és köztisztviselőktől az I. Ferdinánd román királyra történő hűségeskü letételét követelték. Az érintettek eredménytelenül hivatkoztak a belgrádi fegyverszüneti szerződésre, valamint a Hágai Konvenció III. részének 45. cikkelyére, amely megtiltja, hogy „ellenséges hatalom a megszállott terület népességét hűségeskü letételére kötelezze.”
Nagyapám, keményfejű székelyként s jó magyarként megtagadta a hűségeskü aláírását, így elvesztette állását, s emiatt a román katonai parancsnokság 1919 novemberében, a tanév közepén kiutasította Erdélyből.
A család egy vasúti vagonnyi ingóságot tudott magával vinni Magyarországra, e vagonban éltek aztán 1919 karácsonyától 1921 nyaráig a ferencvárosi rendező-pályaudvaron a szülők és a nyolc gyerek. (Több mint 300 ezren voltak ekkoriban a vagonlakók.) Nagyapám óriási szerencsével 1921 őszén tanítói állást kapott Budapesten, így másfél év nélkülözés és szenvedés után némiképp rendeződött a helyzetük. Édesapám erről az időszakról soha nem mesélt nekem, hiába kértem.



Édesapám 1921 őszén 16 éves volt, de nem tudott megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy szülőföldjétől távol kell élnie. Megvárta, míg betölti 18. életévét, s 1923-ban, nagyapám beleegyezésével megpróbált visszamenni Erdélybe. A román hatóságoktól nem kapott erre engedélyt, így illegálisan lépte át a határt 1924 tavaszán. Marosvásárhelyen talált állást, de négy hónap után kiderült, hogy engedély nélkül tartózkodik Romániában, így kitoloncolták. Nem tért vissza Budapestre, hanem a határ közeli Makón telepedett le, kereskedősegédként dolgozott ott 1928-ig.
A család többi része Budapesten maradt, az időközben felnőtté váló gyerekek ott találtak állást, s egy lány kivételével házastársat is. Legtöbbjük állami szolgálatba lépett, tanítónők, hivatalnokok lettek, apám öccse pedig a Magyar Optikai Művekben helyezkedett el mérnökként.
1928 végén, többszöri próbálkozás után apám engedélyt kapott a román hatóságoktól, hogy visszatelepedjen, ismét Marosvásárhelyre ment dolgozni. A nagy gazdasági világválság kitörése után azonban 1930 elején elvesztette állását, s vissza kellett térnie Magyarországra. Ismét Makóra ment, de immár ő is közszolgálatba lépett: a Magyar Királyi Pénzügyőrség állományába került vigyázóként.
Nagyapámtól örökölt kitartásával, keménységével és következetességével gyorsan lépett előre a ranglétrán, hamarosan fővigyázó lett, és a makói szakaszon előbb parancsnokhelyettesi, majd 1938-tól parancsnoki kinevezést kapott.
A II. bécsi döntés alapján 1940-ben Kolozsvár Észak-Erdély részeként újra Magyarországhoz került, s ekkor édesapámat, mint született erdélyit odavezényelték. A II. világháború kitörését követően, mint fegyveres testület tagjának nem kellett a frontra mennie, 1943-tól parancsnokhelyettesként dolgozott Kolozsvárott. Saját lakása volt és mintegy ezer darab könyve. Ez utóbbi szám azért olyan fontos számomra is, mert a szovjet csapatok előretörése miatt 1944 szeptemberének közepén 30 kilogrammnyi csomaggal volt kénytelen a város kiürítésekor távozni. Mindent kezdhetett elölről.
A háborút követően szakmai múltja és emberi tulajdonságai miatt (némiképp azért érthetetlen módon) a kommunista uralom alatt is pénzügyőrként dolgozhatott. 1945-1946-ban a Szeged környéki tanyavilágban végezte munkáját – mivel a fináncokat már a háború előtt sem kedvelték a gazdálkodók, s rengeteg fegyver is volt még ekkor a civileknél, ezért őrjáratra a rendőrök mellett katonák is kísérték őket. Nem mindig eredménnyel: kevés olyan fegyver van, amelynek ne viselte volna a nyomát testén.
(Egy kicsi, de annál fontosabb kitérő: édesapám 1937-ben ismerkedett meg első feleségével, Gyömbér Annával Makón, akit 1938 nyarán el is jegyzett. Menekültként vagyona ekkor nem volt, ezért nem tudta letenni a tiszti kauciót, amely a házasságkötéshez szükséges lett volna, s felmentést sem kapott ez alól. Amikorra a szükséges összeg összegyűlt – ez 1944 tavasza volt – a háborús helyzet miatt nem házasodtak össze. Így csak 1945 karácsonyán keltek egybe, ekkor már az új államrend miatt nem kellett a kaució – amely egyébként újfent nem lett volna meg… Sajnos 1946 tavaszán Magyarországon végigsöpört egy hastífuszjárvány, amelyben Anna is életét vesztette. Édesapám ezt követően sokáig nem találta a helyét a világban.)
1946 nyarától 1954 végéig ismét Makóra vezényelték szakaszparancsnoknak, majd 1955-től Csongrádra került hasonló beosztásba. Itt ismerkedett meg a nála 27 évvel fiatalabb édesanyámmal, aki szintén pénzügyőrként dolgozott ott. 1957-ben házasodtak össze Szegeden, s születtem meg én 1958 nyarán Csongrádon. Hathetes koromban ismét áthelyezték édesapámat, ezúttal a Dunántúlra, Bátaszékre rendet tenni a pénzügyőr szakaszon. Innen ment nyugdíjba 1961-ben, s ezután haláláig, 1995 nyaráig itt is éltek édesanyámmal.

A sors különös fintora, hogy édesapám nevetve mutatta egyszer kitüntetéseit: egy vaskeresztet 1943-ból, Horthytól és egy vörös csillagot 1952-ből, Rákositól. Ezt igazán csak mi, magyarok tudjuk értékelni…
De nyugdíjasként sem tudott nyugton maradni, édesanyám nevén még tizenöt évig dolgozott a decsi szőlőhegyen lévő szeszfőzdében (részben hű maradt hivatásához…), magam is sok finom pálinkát ittam ott középiskolás koromban, s máig ezt az italt szeretem a legjobban…
Bár ritkán beszélt róla, tudtam, hogy sok-sok év eltelte után is vágyott vissza szülőföldjére, Erdélybe. Ha máshonnan nem is, de abból kiderült ez, hogy Bátaszéken is kereste a sorstársakat, sok barátja volt az 1945 után kitelepített erdélyiek közt. Leginkább egy Domokos nevű bácsira emlékszem (újságíró volt Erdélyben, a családnevét már nem tudom), akivel még Kolozsvárott ismerkedett meg, s a sors őt is Bátaszékre sodorta.
1989, a rendszerváltás és a Ceaușescu-rezsim bukását követően elvileg egy „hazalátogatásra” is lett volna lehetősége, de szűkös anyagi helyzetük és idős kora miatt ebbe már nem vágott bele.
Hamvai most nálunk, Dunaújvárosban nyugszanak, de nem tettem le arról a tervemről, hogy egyszer hazaviszem azokat.
Végül arról, mi az a legfontosabb dolog, amelyet édesapámtól tanultam.
„Ha egy úri lócsiszárral
Találkoztam s bevert sárral:
Nem pöröltem, -
Félreálltam, letöröltem.” (Arany János – Epilogus)
Bármi is történik az emberrel élete során, soha nem szabad feladni. Mindig lehet újrakezdeni, a pokol legmélyebb bugyraiból is. Bármit mondjanak vagy gondoljanak rólunk is az emberek, egyetlen dolog számít csak: minden reggel nyugodtan tudjunk tükörbe nézni.
Dunaújváros, 2014. július 23.
Fábián István
www.fabianfamily.hu                                                                  pisti@fabianfamily.hu