2017. május 6., szombat

Négy tüntetés - két ballagás



(A héten kérdezte tőlem egy szülő, hogyhogy nem szombaton ballagunk, hiszen a Széchenyi – sőt már a Münnich is… – mindig szombaton délelőtt tartotta az ünnepségét. Ugyan, mit mondhattam volna neki? Azt, hogy ezentúl szombaton már mindig csak egy középiskola ballaghat?)

Most jöttünk haza a ballagásról, s feltolultak bennem az emlékek.
Emlékek, az elmúlt bő egy évből.


Mintha most lett volna, hogy 2016 februárjában – a városból elsőként ­– iskolánk nevelőtestülete csatlakozott az akkor induló Tanítanék Mozgalom felhívásához, amely a közoktatás teljes megújítását tűzte ki célul.
Mivel magam komolyan vettem a felhívásban megfogalmazott problémákat, úgy gondoltam, az a helyes, ha tevékenyen küzdök is értük. Ezért mentem tavaly háromszor is Pestre tüntetni, mindhárom esetben szakadó esőben sétáltunk a főváros utcáin.
Aztán eljött a ballagás, végzős osztályfőnökként erősen érintett voltam. Három héttel előtte bejelentették, hogy idén a Városháza téren fogunk búcsúzni szeretett iskolánktól, mert.
Mikor ezt elmondtam osztályomnak, teljesen kiakadtak. Ők ezt nem így képzelték el. És el is indítottak egy felhívást, amelyben kérték, hogy ez ne így legyen – nem szeretnének egy politikai játszmában biodíszletként részt venni.
A diákok beadványa a Széchenyi irattárában biztos fellelhető.
 

A kérdésben végül is a nevelőtestület döntött. A döntés előtt levélben fordultam kollégáimhoz, csak egyetlen gondolat belőle:
„A szülők álláspontját nem ismerem, de a diákokét igen. Százhuszonnégy végzős diákunkból több mint hetvenen aláírtak egy nyilatkozatot arról, hogy nem kívánnak a Városháza téren ballagni, inkább az iskolájukban búcsúznának el az iskolájuktól. Tették ezt annak tudatában, hogy attól tartanak, emiatt esetleg hátrány érheti őket az érettségin és a felvételin.
De bevállalták.
Százalékot mindenki tud számolni.”
A nevelőtestület döntését nyilván mindenki ismeri.
A következőkben a dunaujvaros.com oldalon megjelent írásból idéznék:
»Itt az igazgatói búcsúbeszéddel kezdetét vette a ballagási ünnepség, melynek keretein belül Cserna Gábor polgármester is köszöntötte a végzős diákokat.
A polgármester beszédében emlékeztetett arra, ez a hagyomány Selmecbányáról indult el az 1870-es években, amikor az Erdészeti és Bányászati Akadémia hallgatói az iskolától búcsúzva elénekelték a „Ballag már a vén diák...” kezdetű dalt. A huszadik századra hagyománnyá vált, azóta ápoljuk ezt a nemes tradíciót – mondta Cserna Gábor.
Köszöntőjében a polgármester felhívta a diákok figyelmét arra, hogy a felnőttkor elérése sosem esik egybe a nagykorúság elérésével.
„Nagykorúvá válni egy pillanat műve, amikor betöltik tizennyolcadik életévüket. Felnőtté válni hosszú évek kemény munkájának eredménye. Belülről fakad, önmagunk kitartásán múlik a sikere vagy a kudarca”- emlékeztetett a polgármester.
Beszéde folytatásában a felelősségvállalásra is felhívta a ballagó diákok figyelmét: „Minden nemzedéknek, így az Önök nemzedékének is feladata és felelőssége a nemzet szellemi örökségét alázattal óvni és tovább építeni.
Az Önök generációja egy olyan értékközösség része, mely magyar és egyben európai. Önök olyan Hazában élnek, ahol ezek az értékek meghatározóak. Ahol nemcsak megtanultuk, de értelmezni is tudjuk a Szózat sorait – mondta Cserna Gábor.
Záróakkordként sok sikert kívánt az érettségi előtt álló gimiseknek: „Kívánom Önöknek, hogy az a tudás, az a viselkedés, amelyet a szüleik, nagyszüleik, a pedagógusaik oltottak Önökbe, elegendőnek és megfelelőnek bizonyuljon az útkeresésben.
Kívánok Önöknek sikeres érettségi vizsgát, elismerést és nagyszerű eredményeket az élet minden területén – fogalmazott a polgármester. «
Az eseményről a Hírlap is tudósított, a cikkből most nem idéznék, elég egy kép is...


És a „hagyományteremtő szándék” az idén is folytatódik – holnap a Rudas ballag a Városháza téren.
Polgármesterünk nyilván őket is szépen felköszönti, s minden jót kíván nekik (is).
És természetesen az összes helyi média első oldalon hozza majd az eseményt.
Nem úgy, mint az egy héttel korábbi rendezvény akár említését is.
Ahol egy diák a következőket mondta:
„Végzős gimnazista vagyok. Úgy állok itt, hogy tudom, néhány hónapon belül elhagyom a várost. És több száz fiatal fogja velem együtt elhagyni. Tanulni, dolgozni, élni fogunk más városokban és más országokban, de azt hiszem, nagyon kevesen fognak visszajönni, ha nem történik érdemi változás. De miért is jönnénk vissza? Egy ajándék Lokálért? Bújócskázni egyet a vaksötét utcán? Beülni a megpuccsolt színházba vagy a fűtetlen moziba? Bizonytalan munkát vállalni a Vasműben, vagy ha történik valami baj, órákat várni, mire a kórház képes ellátást nyújtani? Az igazság az, hogy Dunaújváros nem élhető város. Az igazság az, hogy Dunaújváros pillanatnyilag egy dologban jeleskedik: hiba nélkül képezi le azt a rendszert, ami ma hangosan foglal állást az európai értékek, a tudás, a progresszió ellen, amit behálóz a korrupció, aminek retorikája a gyűlöletre épít, ami butít, pusztít, és nyomorba dönt. … Fogjuk be a pofánkat, menjünk el, ha nem tetszik. Úgy azonban, hogy nem vagyunk fontosak, nem is megyünk el. Azért megyünk el, hogy visszajöjjünk. Fontossá tesszük magunkat, mindenekelőtt szorgalommal, értékteremtéssel, hatni fogunk, alkotni, gyarapítani, festéket dobálni és jól érezni magunkat, mert az ilyen aljas, nyomorító hatalmakat csak így lehet meggyengíteni.
Egy bizonyos szubkultúrában él egy kifejezés: meg van hasadva. Az ésszerűséget levetkőző, összefüggéstelenül beszélő és cselekvő polgárra használják. Dunaújváros meg van hasadva. Magyarország meg van hasadva. A hasadt embert pedig kinevetik, majd mikor megunják, lefektetik, a többiek pedig élvezik tovább egymás társaságát, az értelmes beszélgetést. Mert így működik.”
Roppant kíváncsi vagyok arra, polgármesterünk holnap hogyan fog búcsúzni a rudasos gyerekektől – úgy döntöttem, el is megyek a rendezvényre, még csak repülőjegyet sem kell igényelnem hozzá...
És arra is roppant kíváncsi vagyok, hogy a helyi média hogyan fog tudósítani róla.
Már csak azért is, mert a szombati Városháza téri tüntetésünkről (ez lenne a címben említett negyedik) tudtommal csak a dunaujvaros.com (és emiatt a Dunaújváros közéleti hetilap) számolt be egy – általam egyébként korrektnek tartott! – cikkben.
Egyéb fennforgások miatt meg kellett volna vennem a szerdai Hírlapot, de sajnos ez elmaradt.


Így csütörtökön beballagtam a DH közönségszolgálatára, hogy vegyek két példányt, és ha már ott voltam, vásároltam egy keddi és egy csütörtöki számot is. Bár ne tettem volna.
Mert így kiderült, hogy a Mészáros Lőrinc tulajdonába került lapban meg sem említették a mi szombati mítingünket, és egyébként meg hánynom kellett volna a benne megjelenő hirdetések láttán. (Szerencsére voltam katona, így ez elmaradt…)
Ez Magyarország, 2017-ben.
És mi lesz még a jövőben?
Én azért bízom.
Bízom a gyerekeinkben, hogy nem hagyják ennyiben a dolgot.
Bizalmam alapja - többek közt - két oldal abból a „könyvből”, amelyet ajándékképpen osztályomtól kaptam tavaly ballagásuk alkalmából:


„Most az utazó kérdezett.
- Hát Magyarországon belül vannak-e még magyarok?
A kézműves gondolkozott sokáig.
- Nem találom őket - de én hiszem, hogy lesznek.”
(Jókai Mór: És mégis mozog a Föld, 1872)

2017. április 30., vasárnap

Itt állunk...

A Városháza téren, 2017. április 29-én elmondott beszédem


Kedves Egybegyűltek, tisztelt Tiltakozók!






Alig két napja, hogy utoljára itt voltam a téren, igaz, akkor kicsit beljebb, a múzeumban. Így alkalmam volt megtudni az ötös számú párttagkönyv tulajdonosától, ki is vagyok én tulajdonképpen, hogy mi a célom, ki fizet engem azért, hogy most itt legyek. Aztán azt is megtudtam tőle, hogy London, Párizs, Berlin és Bécs már elvesztette európai jellegét, hogy a keresztény európai kultúra, az európai fehér ember utolsó védőbástyája Oroszország.
Hát, én nem így gondolom. Azt is elmondom, miért.


„Hazádnak rendületlenül / Légy híve, oh magyar; / Bölcsőd az s majdan sírod is, / mely ápol s eltakar.” – kezdi Vörösmarty Mihály a Szózatot, hogy aztán így folytassa:
„S a sírt, hol nemzet sülyed el, / Népek veszik körül, / S az ember millióinak / Szemében gyászköny ül.”
Én ezt a sírt látom magam előtt évek óta, látva azt, hogyan rontják módszeresen népünk életesélyeit az utóbbi években.
Tanáremberként most csak az oktatásról szólok néhány szót, arról, hogy mi történt az utóbbi hét évben, és mi várhat még ránk. Ötvenkilenc éves vagyok, ezért én már nem magamért emelem fel hangom, hanem unokáimért, az ő jövőjükért. És hogy miért is aggódom?
2017-et írunk, az emberiség tudásanyaga ma körülbelül háromévente megduplázódik, egymás után jönnek létre új tudományok és a hozzájuk kapcsolódó új szakmák. És mi 2011-ben az új köznevelési törvényünkkel visszatértünk a 20. század elejére. Ám ami akkor előremutató volt, az ma épp ellenkező hatást vált ki. Klebelsberg Kunó, akinek nevét 2010-ben zászlajukra tűzték a törvényalkotók, forog a sírjában, amikor látja, mit tesznek a nevében.
Én ezért lettem kockásinges, tavaly ezért voltam háromszor is Pesten tüntetni ez ügyben. És a repülőjegyemet nem Amerikából kaptam, hanem a saját autómat magam tankoltam a benzinkúton.
De lássuk, miről is van pontosan szó, mi az, amiről nem beszél a jelenlegi hatalom. Csak három dolgot emelek ki.
A tankötelezettség korhatárát 18 évről leszállították 16-ra, csak azért nem az eredetileg tervezett 15-re, mert az Unióban 16 éves kor alatt tilos gyerekeket dolgoztatni. Csak egyenkönyvekből lehet tanítani, mintha a gyerekek is egyengyerekek lennének. Az, hogy többszöri javítás után is milyen ezek minősége, arról most nem szólnék.
Tavaly átnevezték a középiskolákat, amit eddig szakmunkásképzőnek neveztek, abból szakközépiskola lett, a szakközépiskolából meg szakgimnázium. De ha csak a nevük változott volna meg!
De nem, mást is kell tanítaniuk, mint eddig. A szakközépiskolás egyáltalán nem, a szakgimnazista a négy év alatt egy évig, heti egy órában tanul informatikát. Ma, 2017-ben – mélyen elgondolkodtató.
Földrajzot néhány kivételtől eltekintve sehol sem tanítanak – de hát minek is tudni arról a gyerekeknek, hogy Magyarországon kívül is van élet, esetleg jobb is, mint itthon, a végén még elmennének külföldre dolgozni.
Azt sulykolják, hogy milyen nagy szükség van mérnökökre, műszaki végzettségű emberekre, közben meg a szakgimnáziumban tanuló diákoknak csak egyetlen természettudományos tárgyat tanítanak: vagy fizikát, vagy kémiát, vagy biológiát – azt, amelyik az éppen adott szakmához kell. Így aztán aki ide íratja fiát vagy lányát, az gyermeke 13-14 éves korában nagyjából el is dönti, hogy mi lesz belőle, ha felnő.
Pedig a jelenlegi előrejelzések alapján erősen valószínűsíthető, hogy a ma 14 éves gyerekek 40%-a húsz év múlva olyan szakmában fog dolgozni, amely ma még nem is létezik. Valamikor a rádió-tévé műszerész nagyon jó szakmának számított, ma meg már szinte nincs is szükség rájuk. Ki hallott ezelőtt öt évvel az SSC-kről, ma meg ide keresik a legtöbb embert. És ez csak két példa.
Mi meg ahelyett, hogy az új ismeretek folyamatos befogadásához, feldolgozásához és elsajátításához szükséges, az élethosszig tartó tanulást megalapozó általános képzést erősítenénk, gyermekeinket idejekorán egyetlen szakma fogságába kényszerítjük. Hová vezet ez? Itt már régen nem rólunk van szó, hanem gyermekeinkről, unokáinkról – az ő boldogulásukról, életesélyeikről.
A rendszerváltás után a megszaporodó szakközépiskolák jelentették az alsó és az alsó-közép osztályból származók számára a társadalmi mobilitás, a felemelkedés legjobb lehetőségét. Most ezt is elveszik tőlük.
De rossz hírem van a középosztályhoz tartozók számára is: pár hete jelentették be, hogy a középiskolai felvételhez ezután kötelező lesz központi felvételi dolgozatot írniuk a nyolcadikos gyerekeknek. Mert sok a gimnazista, és kevesen akarnak dolgozni. Arra a felvetésre, hogy akkor korlátozni fogják a gimnáziumi osztályok számát, Rétvári Bence, az EMMI parlamenti államtitkára azt válaszolta, hogy áh, ez fel sem merült – döntsenek a képességek arról, hogy ki hova kerül.
Ami egy gyakorló tanár számára azzal egyenértékű, hogy például csak 75%-os eredmény fölött mehet majd a gyerek gimibe, 50% fölött szakgimnáziumba, a többiek meg tanuljanak három év alatt valamilyen szakmát a szakközépiskolákban.
Azt már én teszem hozzá, hogy bármikor össze tudok állítani egy olyan dolgozatot az éppen tanult témából, hogy a megyei matekversenyt nyert tanítványom is csak hármasra legyen képes megírni. Csupán elég sok és elég nehéz feladat kell hozzá. Példaként itt van az idei központi felvételi matematikából, amelyet nálunk átlag 40%-osra írtak a nyolcadikos diákok, míg a tavalyit 56%-osra. Ennyivel butábbak lennének az idén végző gyerekek?
Mi lesz így velünk, mi lesz az országgal? Összeszerelő üzem leszünk még néhány évig, hogy aztán tudatlanságunk, általános képzettségünk híján a Vörösmarty által vizionált, de saját magunk által ásott sírba dőljünk? Miért jó a hatalomnak az, ha butul a magyar? Mert vakok közt a félszemű is király? Mert könnyebb a képzetleneket uralni, mint azokat, akiknek van saját gondolatuk, van saját véleményük – és ennek esetleg hangot is adnak? Akik tudnak és mernek kérdezni, sőt válaszaik is vannak? Akik nem a kecskeméti Matolcsy-egyetemre, hanem a CEU-ra járnak? Erre hadd ne én adjam meg a választ.


És mindezt állítólag azért, mert jelenleg nincs elég szakképzett munkás Magyarországon, és a nagy munkáltatók kényszerének és saját ostobaságának enged a kormány. Mégis, mit gondolnak, itthon maradnak a frissen végzett szakmunkások, vagy követik a többieket külföldre?
Belegondoltak már abba, hogy míg 1956 novembere és 1958 júniusa között Ausztria statisztikai hivatala szerint 183.677 fő hagyta el az országot, addig ma – még a KSH adatai szerint is! – több mint 280 ezer magyar, az 56-os országelhagyók több mint és másfélszerese él és dolgozik külföldön, és ehhez jönnek még hozzá a határon át naponta ingázók? Belegondoltak már abba, hogy a tavaly született magyar gyerekek közel egy hatoda külföldön látta meg a napvilágot? Ők vajon hazajönnek még valamikor? Mekkora vérveszteség kell nekünk, hogy észre térjünk?
Aztán itt a húsvét előtt belengetett legújabb törvénymódosító javaslat: ezután nem kell gyógypedagógiai végzettség ahhoz, hogy sérült gyerekekkel foglalkozzon valaki, elég a tanári végzettség is; nem kell tanári végzettség ahhoz, hogy fizikát tanítson valaki, elég egy mérnöki is. Hová vezet ez? Legközelebb egy kőműves is szerelhet villanyt, mert látott már villanydrótot? Aztán ha két nap múlva elektromos zárlat miatt leég a tetőtér, akkor vállat vonunk, oszt jó napot?
Értem én, persze, az okát, de azért ezt, így nem lenne szabad megoldani. És hogy mi húzódik meg a háttérben?
2016-ban az Oktatási Hivatal adatai szerint több mint ötezer pedagógusnak szűnt meg a közalkalmazotti jogviszonya, ebből 1400-an mentek nyugdíjba (valójában küldték őket), és közel négyezren hagyták el a pályát, kerestek más megélhetési forrást. Mert „Magyarország erősödik! Nő az orvosok és az ápolók bére, és a tanároké is!” – Így hazudtak és hazudnak naponta többször is a szemünkbe.
És itt engedjenek meg egy kis kitérőt. A biztos tudáshoz a képességeken, készségeken túl megbízható információkra is szükség lenne. De ezeket vajon honnan szerezzük be? A közszolgálatinak csúfolt médiából, a hírhamisító MTI-től, az annak híreit átvevő kereskedelmi rádiókból, az Andy Vajna birtokában lévő Tv2-ből? Megszűnt a Népszabadság, Mészáros Lőrincé lett a megyei lapok többsége, így a Dunaújvárosi Hírlap is. Olvassam a Dunaújváros közéleti hetilapot vagy a Lokál Extrát? Vajon igazat írnak? Valamikor azzal kezdtem a napot, hogy megnéztem az Indexet és az Origót. Mára már csak az első maradt, hol van egy konzervatív, jobboldali, hiteles újság, hírportál? Miért van az, hogy alig várom az este fél tízet, hogy megnézzem az RTL II-n a híradót?
De térjünk vissza az oktatáshoz, a pályát elhagyó tanítókhoz, tanárokhoz.
Ma körülbelül 162 ezer pedagógus tanít a közoktatásban, a következő tíz évben 40 ezren fognak nyugdíjba menni – minden negyedik tanár! –, miközben az öt éve a pályán lévők, azaz a pályakezdők száma nem éri el a háromezret. Tíz év múlva ki fogja tanítani a gyerekeinket? Azt a korosztályt, amely most csak a társadalom húsz százaléka, de ők jelentik a jövőnk száz százalékát – és mi hagyjuk sorsukra őket? Lesz-e, lehet-e így egy nemzetnek jövője?
Végezetül egy utolsó gondolat. Amikor szűkebb környezetemben hétfőn bejelentettem, hogy mit vállaltam mára, többen őrültnek neveztek. Hogy állami alkalmazottként, amikor minden tanár munkáltatója ugyanaz a szervezet, nem lenne szabad ezt tennem. Mert a bosszú bárhol utolérhet, elég egy telefon, hogy nyugdíj előtt hat évvel elveszítsem munkámat, egzisztenciámat, hogy sehol ne kapjak a szakmámban állást Magyarországon. Esetleg majd én is kiihatom a bürökpoharat, mint 2400 éve a nagy görög filozófus: „Vétkezik Szókratész, mert megrontja az ifjúságot, és nem hisz azokban az istenekben, akikben a város, hanem más, új daimónok működésében.”
Ennek ellenére most mégis itt vagyok, mégis elmondtam, amit erről az egészről gondolok. És hogy miért? Erre csak egyetlen mondattal tudok válaszolni – azzal, amit állítólag Luther Márton mondott 1521. április 18-án, a wormsi birodalmi gyűlésen: Hier stehe ich, ich kann nicht anders. Itt állok, másként nem tehetek.
Mi most mindannyian itt állunk, mert nem tehetünk másként.
Köszönöm figyelmüket!