2012. július 8., vasárnap

"Csapataink harcban állnak" - de nekünk van szövetségesünk!

Megosztanék veletek egy érdekes - és tanulságos! - történetet, jót nevettem rajta.
Unokavárás közben azért nem illik elhanyagolni a család többi tagját sem. Mivel Milán a nagyszülőknek segített a kulcsi telken, Klári pedig a hont igyekezett minél többször elfoglalni, így szokás szerint sétálni indultunk Kasmírral péntek este, kicsit hosszabb időre.
Voltunk a Gorkij téren, a Dózsa György út mindkét oldalán, a Köztársaság úton - de végül kikötöttünk kedvenc helyünkön, a Csillagház udvarán.
Nem lényegtelen körülmény, s a későbbiekben komoly szerepe is lesz, hogy ott lakik a Vörös.


Róla annyit kell tudni, hogy ránézésre olyan 4-5 éves, legalább 7 kilós kóbor kandúr, aki magáénak tekinti a környék minden bokrát, zegét-zugát. Jó fél éve egyszer már összeverekedtek rövid időre a posta előtt, de akkor megúsztuk kisebb sérülésekkel.
Most azonban a Vörös szerzett magának egy fiatal szürke nőstényt, akitől négy kiscicája született - olyan 8-10 hetesek lehetnek. Ott laknak a Csillagházban, az egyik udvari raktárban, a boltosok etetik őket.
Mivel Kasmír is elmúlt már kétéves - és szintén kandúr! -, ezért természetes az érdeklődése a kis család iránt - de leginkább a Vörös izgatja.
Mivel az udvaron nem volt senki, ezért kisétáltunk a mozi és az Invitel közti parkos részre, ahol keresni kezdtük az ősellenséget. Meg is találtuk.
Kasmír hatalmas fújtatásba kezdett, a hátán felborzolódott a szőre, egészen összeszűkült a véknya. Egy darabig méregették egymást olyan kétméteres távolságból - erősen fogtam a pórázt, hogy Kasmír ne tudjon közelebb menni, mert nagyon akart volna...
De a sors másképp döntött, a Vörös kiugrott a bokorból, és már össze is kapaszkodtak, harcoltak erősen - hatalmas vernyálás közepette. Csak harmadjára sikerült szétválasztani őket, mert az első két alkalom után Kasmír újra és újra nekitámadt. A maga négy és fél kilójával...
A vitát lezárandó, vállamra vettem Kasmírt, és hazavittem. A Vörös természetesen hazáig követett bennünket, mint már korábban többször is. (Megjegyzem, néha esténként meg szokott jelenni a házunk előtt, kihívóan fetreng a fűben, és bámul föl az erkélyre. Ahonnan természetesen Kasmír erőteljesen visszanyervál neki, jelezve, hogy ez viszont az Ő birodalma.)
Hazafelé menet láttam a Vörösön, hogy a jobb szeme fölötti részen egy szép nagy darab szőrös bőr hiányzik - erősen izgatott a kérdés, hogy Kasmír vajon milyen sérüléseket szenvedett. Mint a későbbi képről kiderül, mi olcsóbban megúsztuk: a szemünk nem forgott veszélyben...
Természetesen Kasmír otthon sem nyugodott meg egy darabig, nem engedte magáról leszedni a hámot, még meg is harapott, és kegyetlenül nyervált le az erkélyről a Vörösnek. Ez lehetett az adrenalin hatása...
Aztán a szombat reggeli séta nyugodtan telt, nem találkoztunk az ősellenséggel, pedig kerestük... Csak a kiscicákat tudtuk megcsodálni.
Este viszont... - és most jön a lényeg!
Szokás szerint elindultunk sétálni, de amint kinyitottam a bejárati ajtót, Kasmír megállt, és hosszasan nézelődött, nem akart kimenni. Aztán végül meggondolta magát, és elindult az ajtó melletti bokros felé.
Ott aztán lefeküdt, hatalmasakat fújtatott, a hátán ismét felállt a szőr, minden izma pattanásig feszült. Tudtam, hogy valahol a közelben lehet a Vörös, benéztem a bokrok alá, még le is térdeltem - de nem láttam semmit.
Szorosan tartva a pórázt körülnéztem az utcában is, hátha látok valamit. De a macskának semmi nyoma, viszont feltűnt egy ismerős kutya (a hozzátartozó gazdával együtt), szokás szerint póráz nélkül. Tudni kell, hogy Kasmír igen félénk az emberekkel szemben, de állattól még nem ijedt meg - szembefordul velük, és várja, hogy mi történik. (Ha kisebb kutya jön, fel szoktam venni, nehogy kiverje a szemük...)
Az illető kutyus egy jól fejlett - és igen intelligens! - golden retriever, akivel nagyon jóban vagyunk, már többször megszaglásztuk egymást...

A kutyus szokás szerint bóklászva sétált, míg a gazdija telefonált - amikor is egyszer csak mint a bajnok, kegyetlen rohanásban megindult felénk. Azaz mint kiderült: a bokor felé! Csak egy hatalmas vernyálást hallottam, s valahonnan a semmiből előtűnt a Vörös. Futásra fogta a dolgot, utána meg a retriever. Szerencsés volt a macsek, mert be tudott menekülni a Keri udvarára, ahová a kutyus nem tudta követni a kerítés miatt. Helyette visszasétált hozzánk, körülnézett, aztán indult tovább. Közben hallottam, amint a gazdája nevetve meséli a történetet a telefonba, hogy a kutyusa elkergette a kóbor macskát, a feketével (ezek mi voltunk) meg tök jóban van.
Szóval igaz a mondás: "Ha igazán nagy a baj, közel a segítség!" Ez is egyfajta önkéntes program...
Alkalmi szövetségesünk kisegített.
A következő egy óra azzal telt, hogy feküdtünk a ház előtt,
őriztük a territóriumunkat. (Itt látható a pénteki sérülésünk, a bal mellső combján...)
A Vörös közben a Keri udvarán húzta meg magát,
nem volt hajlandó kijönni. Csak egy félóra múltán vette a bátorságot, hogy hazasomfordáljon. Kasmír természetesen ment volna utána - ha hagyom. Így csak a házat jártuk többször körbe, védve, ami a miénk. De szerencsére nem volt kitől...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése