2012. június 21., csütörtök

Ötvennégy éves lettem én, meglepetés e...

Ötvennégy éves lettem én --
meglepetés e bejegyzés
csecse
becse:

ajándék, mellyel meglepem
ez internetes szegleten
magam
magam.

Azt hiszem, most, azonnal és itt kell elnézést kérnem legkedvesebb költőmtől, József Attilától, hogy ilyen durván visszaéltem csodálatos versével. De ismerve őt, biztos nem haragszik érte. Legalábbis ott, ahol most van - mert itt a földön ez valószínű nem így lenne...
Édesapám egy évvel járt alatta a makói gimnáziumban, és amiket mesélt róla, azt most inkább nem adnám tovább...
De mindegy is, mert nem ezért fontos nekünk, nekem - hanem a verseiért.
Ez a harminckét év, a krisztusi kor egyébként is nagyon érdekes. Ilyenkor sok mindenen elgondolkodik az ember: mit tettem eddig - és mit szeretnék a jövőben tenni? (Én éppen akkoriban váltam el, és a József Attila-kötet volt az első, amelyet újra megvettem magamnak.)
A másik ilyen fordulópont pedig szerintem az ötven éves kor.
Van, aki az öregkor kezdetének tartja, más kapuzárási pánikról beszél - nekem négy éve nem volt időm ezzel (magammal) foglalkozni (meg blog se volt még...).
- Mondjuk, most sincs sokkal több időm - ezért is írom e bejegyzést már több napja a jegyzettömbbe. -
Annak idején, tizennyolc és harminckét évesen is az utolsó tizennégy versét olvastam nagyon sokszor - s olvasom még most is. A két időpont közt eltelt tizennégy év nagyon sok dolgot megváltoztatott a verseihez való hozzáállásomon - azon, hogy mit üzennek számomra.
Aztán a következő huszonkét év ugyanígy.
Ennyit változtam közben - úgy, hogy szinte magam sem vettem észre. És mégis ugyanaz vagyok, mint tizennyolc évesen. (Ha ez utóbbi okfejtést egy kicsit zavarosnak tartod, olvass egy kis Hérakleitoszt.)
Most csak egy-egy versszakot ragadok ki kedvenceim közül - csak úgy, önmagukban, de mindegyikről órákat tudnék mesélni. Az életemről.

"Gyönyörűt láttam, édeset,
elképzeltem egy gyenge rózsát.
Elbámészkodtam s rám esett,
mint nagy darab kő, a valóság."

"Tudod, hogy nincs bocsánat,
hiába hát a bánat.
Légy, ami lennél: férfi.
A fű kinő utánad.

A bűn az nem lesz könnyebb,
hiába hull a könnyed.
Hogy bizonyság vagy erre,
legalább azt köszönjed."

"Magadat mindig kitakartad,
sebedet mindig elvakartad,
híres vagy, hogyha ezt akartad.
S hány hét a világ? Te bolond."

A krisztusi korhoz visszatérve, van egy nagyon jó beszélgetés Jancsó Miklós Oldás és kötés című filmjében (amely az eredeti Lengyel József-novellában nincs!):

"-Te! Akartál valamit mondani az Öregnek?
- Akartam...
- Készülj, viszlek haza!
- Mondd, mióta ismersz te engem!
- Hatszázhúsz éve.
- Na, ne hülyéskedj! Milyen voltam én medikus koromban?
- Piros hajad volt, és krumpliból volt az orrod.
- Tényleg ne hülyéskedj! Hittél te abban, hogy én orvos leszek? Tehetséges voltam?
- Mondd, hogy lehet ilyen marhaságot kérdezni! S ha nem lettél volna az, most megmondanám?
- Erőszakos voltam, embertelen? Karrierista? Erőszakos voltam vagy tehetséges!?
- Hány éves vagy te valójában? Harminckettő, mi? Hát akkor még van egy éved. Egy éved van, hogy eldöntsd, keresztre feszítteted-e magad, vagy megpróbálsz úgy élni, mint a többiek. Előbb tanulj meg élni, aztán filozofálgass! Na, gyere, megyünk haza!"

Szóval el lehet - és kell is! - gondolkodni azon, mit is akar magával kezdeni az ember - 18, 32, 50 és x évesen.
Nekem most jött el ez az idő - és bizony jár is az agyam rajta keményen. Meg kell találnom a választ - a helyes választ! - elsősorban magam, de a körülöttem élők kedvéért is.
Mert hogy:

"Ifjúságom, e zöld vadont
szabadnak hittem és öröknek
és most könnyezve hallgatom,
a száraz ágak hogy zörögnek."

Ha most azt gondolod, hogy mély depresszióban írom e sorokat, akkor joggal teszed - hál' Istennek azonban ez nincs így. Jó pár éve túl vagyok már ezen, tudomásul vettem, hogy olyan a körülöttem lévő világ, amilyen, s csak annyit tudok rajta változtatni, amennyit enged.
Neked is ajánlom figyelmedbe Marcus Aurelius római császár és sztoikus filozófus sorait (ld. még a Gladiátor című filmet):

"Istenem, adj derűt, hogy elfogadjam azt, amit nem tudok megváltoztatni, bátorságot, hogy megváltoztassam azt, amit meg bírok változtatni, és bölcsességet, hogy fel tudjam ismerni a kettő közötti különbséget."

Végezetül mi mással tudnék búcsúzni a mai naptól, mint egyik legkedvesebb versemmel  - és a legkedvesebb versmondómmal:


2012. június 17., vasárnap

"Ha félsz, nem élsz!"

Délután kicsit olvasgattam, bár Grecsó Krisztiánt akartam eredetileg, a Mellettem elférszet, mégis másnál kötöttem ki. Tudom, kötelező olvasmány volt, így illene kicsit fikáznom, de én nagyon szerettem. Sőt. Most is nagyon szeretem. Akárcsak A Pál utcai fiúkat és a Légy jó mindhaláligot.

Háromnapi seblázt hevert végig Mekcsey a kastélyban. Azon idő alatt mindig ott ültek mellette a Török fiúk meg Gergely. Itatták a vitézt veresborral. És érdeklődéssel hallgatták az elbeszéléseit.
Az asszony is meg-meglátogatta. Mekcsey még azon betegen elmondta, hogy Gergelyért jött: viszi magával a király seregébe.
A fiúk megdöbbenve néztek Gergelyre, az asszony szemrehányó, bús arccal.
- Hát el tudnál minket hagyni? Nem voltam én anyád helyett anyád? És a fiaim nem voltak-e testvéreid?
Gergely lecsüggedt fővel felelte:
- Már tizennyolc éves vagyok. Itt élősködjek-e, itt haszontalankodjak-e, mikor az országnak katona kell?
A korához képest valóban érett ifjúnak látszott.
Leányosan finom, barna arcán már a szakáll is pelyhedzett. Csillogó fekete szeme csupa értelem és komolyság.
- Te kellesz éppen? - szólt Törökné. - Nem várhatod-e meg az én fiaimat? Mindenki elfordul tőlünk - bólogatott az asszony, előtolongó könnyeit törölve. - Ahonnan az Isten elfordult, elfordulnak az emberek is.
Gergely letérdelt az asszony elé, és megcsókolta a kezét:
- Édes jó anyámasszonyom, ha így érti az én elmenetelemet, akkor nem lesz belőle semmi.
Tinódi is ott ült a szobában. Aznap érkezett meg Érsekújvárról. Hírt hallani jött az uráról, de persze a kérdezés belérekedt, mikor a kastélyt zászló nélkül, az asszonyt félgyászban találta.
Az ablaknál ült egy medvebőrös ládán, és kardlapra rajzolt.
Gergely szavára abbahagyta a munkát.
- Nagyságos asszonyom, engedje meg, hogy belekottyanjak ebbe a beszédbe.
- Hát csak szóljon, Sebők.
- A madár mindig visszatér a fészkére, akárhova megyen is. Gergely is röpdösni akar egyet. Én is azt mondom, hogy jó lenne, ha forogna a világban. Mert, tetszik látni, János úrfi maholnap fölemberedik, aztán neki is jobb, ha tanult katona lesz mellette.
Nem volt semmi mosolyognivaló ezeken a szavakon, de mégis mosolyogtak. Mert Sebők deák mindig tréfás, mikor nem énekel, s ha komolyan beszél, akkor is azt sejtik már, hogy vidámság lappang a szava alatt.
- Hát majd meggondoljuk - bólintott rá az asszony.
És a deák munkájára fordult a szeme:
- Hát megvan-e a vers?
- Meg bizony. Nem tudom, tetszik-e nagyságodnak?
Fölvette a kígyós kardot, és olvasta róla:
Aki bátor, az az erős.
Aki erős, könnyen is győz,
S aki győzve megy előre,
A halál is megfut tőle!
- Ezt írja az én kardomra is! - mondta Török Jancsi.
- Nem - felelte a fejét rázva Tinódi -, arra mást fogunk írni.
Mekcsey megszólalt az ágyban:
- Dobónak a kardjára a király nevét is rá kellene írni. Valami olyanfélét, hogy: Istenért, hazáért, királyért.
- Az már avult mondás - felelte Tinódi. - Ki is múlik a divatból, mióta német fején a korona. Ha ő ezt akarta volna íratni a kardjára, magával vitte volna, és ráíratta volna ő maga.
- Van eszemben valami - mondta Gergely, a homlokára téve az ujját. - Mikor gyerek voltam, hallottam egy mondását. Azt kellene rámetszeni.
- Mi az?
- „Az a fő, hogy ne féljünk sohase.”
- Ez jó - biccentett rá Tinódi. - De így bizony kopár a gondolat. Megálljatok csak...
Az állát a kezére támasztva nézett maga elé. A többiek hallgattak. Egy perc múlva megcsillant a szeme:
- Ha félsz, nem élsz!
- Így jó! - kiáltotta Gergely.
Tinódi beleütötte a lúdtollat az ablak szélén álló fakalamárisba, és felrajzolta a kardigét.
Még egy kard volt ottan íratlan. A Dobóé párja. Azt Gergelynek adta Mekcsey.
- Hát erre mit írjunk? - kérdezte Tinódi. - Jó lesz-e ez: Bornemissza Gergely, szaporábban nyergelj!
Nevettek. Gergely a fejét rázta.
- Nem. Nekem nem kell vers, csak egy szó. Abban az egy szóban benne van minden vers és minden gondolat. Ezt írja rá, Sebők bátyám: A hazáért!

2012. június 10., vasárnap

Köszönöm!

Sajnos péntek óta csak most van időm írni ide, de örülök, hogy végre eljött ez az idő is.
A pénteki nap úgy indult, mint bármely másik, elterveztem, hogy mit fogok aznap csinálni. Felöltöztem ünneplőbe, megtartottam a 0. órámat, és vártam, hogy mehessek a polgármesteri hivatalba.
Részint aláírni a 340 mFt-os pályázatunk dokumentációját, részint részt venni azon az önkormányzati díjátadáson, ahol nyugállományba vonulása alkalmából Pedagógus Életpályáért Emlékérmet vehetett át szeretett kolléganőm, Zloch Erzsike.
A díjátadó méltó volt a kitüntetettekhez (kivéve az átadást követő pohárköszöntőt, majd ...-re ültem, mikor meghallottam...), aztán fölmentem a hivatalba aláírni.
Mint kiderült, hiába, mert nem is kellett... A történet hosszú, de azt hiszem, már nyertünk (feltéve, hogy aznap még postára adták a dokumentációt).
Aztán vissza a suliba, hogy ünnepi alkalmazotti értekezleten bejelentsem Erzsike kitüntetését, és megköszönthessük egy csokor virággal (ha mást már nem tudunk adni, mert egy fillérünk sincs. Tegnap délután három és fél órán át voltam portás - 11.000,- Ft-ért! -, hogy tudjunk az érettségire papírt venni...).
A köszöntés szépen is sikerült, Erzsike néhány szóban megköszönte az itt töltött évek alatt tőlünk kapott emlékeket - majd a virágátadás után többen megindultak előre. Akkor még nem tudtam, hogy miért...
Erzsike a köszönetnyilvánítás után más témába csapott át: engem kezdett méltatni, az itt töltött 26 évemet, s az utolsó hat évet, igazgatóságom idejét. Hogy ő és a nevelőtestület mit kapott tőlem, hogy megvalósíthatták elképzeléseiket, hogy amikor lehetett, támogattam őket. (Nekem viszont ezalatt az utolsó két és fél év jutott eszembe, amikor pénzhiány miatt oly sokszor kellett nemet mondanom...)
És ekkor bejelentette, hogy az iskola felterjesztésére megkaptam az Arany Katedra Emlékplakett kitüntető címet:
Hirtelen csak dadogni tudtam, mert ambivalens érzések jártak át: egyfelől nagyon örültem, hogy kollégáim java része másképp ítéli meg tevékenységem, mint azok, akiknek dolguk lenne ez, másrészt ha tudok róla, biztos elleneztem volna.
Mert a magam munkáját mindig is igen kritikusan ítéltem meg, probléma esetén először mindig magamban keresem a hibát (elég kevesen vagyunk ezzel így...), s csak utána más körülményben. És az időpontot sem tartottam volna megfelelőnek. Számítottam arra ugyanis, reálisan felmérve helyzetemet, hogy olyan döntés születik idén tavasszal, amilyen - és ez a díj nem biztos, hogy jól jön majd az iskola (és elsősorban kollégáim!) megítélésének.
Annak viszont nagyon örültem, hogy Tőlük vehettem át a kitüntetést, nem pedig mástól, az eddigi gyakorlatnak megfelelően. Így legalább mindenki nyugodtan tud a tükörbe nézni fogmosás közben.

Két nap elteltével végül is helyükre kerültek a dolgok, és végre felhőtlenül tudok örülni kitüntetésemnek.
És csak egy dolgot tudok mondani: Köszönöm!

2012. június 6., szerda

Repülj, Fecském!

Amikor pénteken éjjel befejeztem az írást, ahogy ígértem magamnak, elővettem féltve őrzött DVD-m, és nem sajnálva az időt (pedig inkább aludnom kellett volna...), meghallgattam kedvenc Fecském.
Imádom Puccinit - és tudom, hogy nem a La Rondine a legjobb műve (most igen-igen finoman fogalmaztam...).
De én nagyon szeretem (ezt is).
Tegnap éjjel - önéletrajz és bútorlista írása közt - kicsit kutakodtam a Youtube-on, és megint találtam valamit!
Nem akartam hinni a szememnek, hogy egy kedves és jó felhasználó feltöltötte a teljes művet, azt, ami nekem is megvan.
A New York-i Metropolitanből közvetítették egyenesben 2009-ben a MetArt keretében a darabot a kiválasztottaknak. Igaz, hogy olasz nyelvű az előadás, de ez egyáltalán nem akadályoz az élvezetben - csak engedd magad át a zene sodrásának, és mindent megértesz.
Az én kedvenc jelenetem 1:05:20 körül kezdődik, de aki szereti Puccini életigenló zenéjét, annak a teljes darab is tetszeni fog, minden ellenkező híresztelés ellenére.
Ha van két órád, nézd meg!
Hogy teljes legyen a történet, elárulom, hogy a két főszereplő, Angela Gheorghiu és Roberto Alagna a valódi életben is párok, sok-sok éve... :-)

2012. június 1., péntek

Már azt hittem...

... hogy rosszkedvűen fekszem le ma, de minden megváltozott.
A holnapi napra készülvén (Vivát Tarókia!) kerestem valami új klipet - és találtam.
Már vagy tízszer meghallgattam, de nem tudok vele betelni. Hogy miért, azt nem tudom, hiszen a zenéjénél csak a szövege egyszerűbb - és mégis.
Sikerült visszaadnia a vidámságom, és lassan elfelejtem mindazt a rosszat, amit ma át kellett élnem.
Ezek az alkalmak bizonyítják, hogy az elme racionalitása mennyire messze kullog a lélek egészen mélyről jövő emóciói mögött.
Azt hiszem, azért lefekvés előtt hallgatok még egy kis Puccinit is. A fecskét biztosan...


Nyalni csak úgy lehet, ha élvezzük az ízeket...

Nehéz mit írni a mai nap után - örülök, hogy szegény S.-nek nem kellett ezt megérnie. (Ezt most nagyon szörnyű volt leírni.)

Bikini - Fagyi

Kösz, jól vagyok, egész nap fagyizom,
Hogy mondjam el - ez kitölti az életem.
A tejszínhabos mogyoró az jó dolog,
A puncs is nagyon kell, lassan olvad a nyelvemen.

Kösz, jól vagyok, az éveket nem számolom.
Boldog vagyok, nyelem a sok gombócot.
Múló állapot, panaszkodni nincs okom.
Az benne a jó, ha nem ízlik, hát eldobom.

Mert nyalni csak úgy lehet,
Ha élvezzük az ízeket.
Nyaljuk a fagylaltot,
A mézesmadzag elfogyott.
Éljük az életet,
Élvezzük amíg lehet.
Nyaljuk a fagylaltot,
A mézesmadzag rég elfogyott.

Szar ügy, hogy a tölcsér hozzáragadt a kezemhez.