Szünet van még - és hőség. Emiatt korán kelek (mert ébreszt Kasmír), aztán még a relatíve hűvösben sétálunk egy jó nagyot - én is élvezem, jó egy kicsit borzongani a benti 32 fok után a 25-ben...
Ma hazatérve felmentem a Facebookra, és az alábbi bejegyzésre lettem figyelmes:
Szégyenben – A végén már csak Orbán maradt
Itt csak egy részletet emelek ki belőle: "A miniszterelnök szerint töretlenül fejlődő magyar labdarúgás csúcsligájának mérkőzéseire a 2011/12-es évadban átlagosan 3645 néző volt kíváncsi. A most tavasszal zárult szezonban ez a szám 2728-ra csökkent. Értsd: az élvonalbeli magyar labdarúgás egy év alatt elvesztette az amúgy is sírnivalón kisszámú közönsége negyedét. Legkevesebben az Eger meccseire jártak: átlagosan 1269-en. Ehhez képest a Felcsút ünnepélyes debütálására ötszázan jöttek el. (A Puskás Akadémia minden nézőből kettőt látott, ezer főre becsülte a közönséget.)"
A cikket olvasva két dolog jutott azonnal eszembe.
Az egyik egy másik írás volt a figyelo.hu-ról (A Barátok közt 150-szer népszerűbb a magyar focinál), amely - többek között - a foci és a színház nézőinek állami támogatását is összevetette, csak egyetlen megállapítása: "...tavaly durván 600 ezer jegyet értékesítettek a hazai csapatok, a teljes állami támogatás pedig meghaladta a 4 milliárdot, így egy belépőhöz mintegy 7000 forinttal járultak hozzá közpénzekből. A színházak esetében ez az összeg nagyjából 2000 forinttal kevesebb, pedig a szórakozás ezen fajtája némileg szélesebb kört érint."
Aranyos ez a némileg szélesebb kör megnevezés, hiszen a színházi nézők a KSH 2012-es jelentése szerint 4.735 ezren (azaz nyolcszor annyian...) voltak.
S miközben szégyenletes módon már egyetlen magyar csapat sem érdekelt az európai kupákban, a 21 napos (vesztes) hadjárat után rohamtempóban épülnek tovább az új stadionok tízmilliárdokból, Debrecenben, Szegeden, Pesten, Felcsúton (ahol minden lakosra két ülőhely jut a kis ékszerdobozban!) - és talán még a dunaújvárosi arénát is befejezik...
A másik dolgot pedig a cikk vége ihlette: "Mikor lefújták a meccset, előresétáltam az első sorba, és felnéztem a tribünre. Orbán felállt, a többiek pedig figyelték, mikor tapsol. Akkor aztán ők is tapsoltak. Azokat a félszeg sandításokat jó lenne elfelejteni. Közben lassan kiürült a lelátó, a győztes újpestiek utolsó játékosai sétáltak be az öltözőbe. A végén már csak Orbán állt ott, valaki beszélt a fülébe, de ő csak az üres pályát figyelte, és tapsolt. Ő, az utolsó néző."
Egyszerűen nem tehetek róla, ha két, szintén nemrég olvasott írás jutott eszembe.
'Rákosi elvtárs 60. születésnapján egész népünk meg van győződve arról, hogy Rákosi elvtárs vezetésével hazánk végre a helyes útra tért. Arra az útra, amely nem más népek elnyomása és leigázása felé mutat, hanem amely a szabad, és a szabadságukért s a békéért és demokráciáért küzdő népekkel együttműködve hivatott biztosítani hazánk további felemelkedését, még fényesebbé, még dicsőbbé tenni a világban a magyar nevet! Ez az út, amelyen Rákosi elvtárs vezet bennünket – Sztálin útja! Gerő Ernő ezekkel a gondolatokkal köszöntötte Rákosi Mátyást 60. születésnapján. ... Rákosi és társai a hatalmi pozíciók birtokában, személyéhez kapcsolva kialakították a bölcs vezető, a legjobb apa, népünk bölcs vezére, az ország tanítója, minden magyar dolgozó édesapja kultuszát. Képét Lenin és Sztálin arcképe közé függesztették, igaz, azoknál néhány centiméterrel lejjebb. A fényképeken és filmeken főként munkás és parasztemberek körében jelenítették meg, esetleg búzaföldön vagy kenyeret szelve.
Ma hazatérve felmentem a Facebookra, és az alábbi bejegyzésre lettem figyelmes:
Szégyenben – A végén már csak Orbán maradt
Itt csak egy részletet emelek ki belőle: "A miniszterelnök szerint töretlenül fejlődő magyar labdarúgás csúcsligájának mérkőzéseire a 2011/12-es évadban átlagosan 3645 néző volt kíváncsi. A most tavasszal zárult szezonban ez a szám 2728-ra csökkent. Értsd: az élvonalbeli magyar labdarúgás egy év alatt elvesztette az amúgy is sírnivalón kisszámú közönsége negyedét. Legkevesebben az Eger meccseire jártak: átlagosan 1269-en. Ehhez képest a Felcsút ünnepélyes debütálására ötszázan jöttek el. (A Puskás Akadémia minden nézőből kettőt látott, ezer főre becsülte a közönséget.)"
A cikket olvasva két dolog jutott azonnal eszembe.
Az egyik egy másik írás volt a figyelo.hu-ról (A Barátok közt 150-szer népszerűbb a magyar focinál), amely - többek között - a foci és a színház nézőinek állami támogatását is összevetette, csak egyetlen megállapítása: "...tavaly durván 600 ezer jegyet értékesítettek a hazai csapatok, a teljes állami támogatás pedig meghaladta a 4 milliárdot, így egy belépőhöz mintegy 7000 forinttal járultak hozzá közpénzekből. A színházak esetében ez az összeg nagyjából 2000 forinttal kevesebb, pedig a szórakozás ezen fajtája némileg szélesebb kört érint."
Aranyos ez a némileg szélesebb kör megnevezés, hiszen a színházi nézők a KSH 2012-es jelentése szerint 4.735 ezren (azaz nyolcszor annyian...) voltak.
S miközben szégyenletes módon már egyetlen magyar csapat sem érdekelt az európai kupákban, a 21 napos (vesztes) hadjárat után rohamtempóban épülnek tovább az új stadionok tízmilliárdokból, Debrecenben, Szegeden, Pesten, Felcsúton (ahol minden lakosra két ülőhely jut a kis ékszerdobozban!) - és talán még a dunaújvárosi arénát is befejezik...
A másik dolgot pedig a cikk vége ihlette: "Mikor lefújták a meccset, előresétáltam az első sorba, és felnéztem a tribünre. Orbán felállt, a többiek pedig figyelték, mikor tapsol. Akkor aztán ők is tapsoltak. Azokat a félszeg sandításokat jó lenne elfelejteni. Közben lassan kiürült a lelátó, a győztes újpestiek utolsó játékosai sétáltak be az öltözőbe. A végén már csak Orbán állt ott, valaki beszélt a fülébe, de ő csak az üres pályát figyelte, és tapsolt. Ő, az utolsó néző."
Egyszerűen nem tehetek róla, ha két, szintén nemrég olvasott írás jutott eszembe.
'Rákosi elvtárs 60. születésnapján egész népünk meg van győződve arról, hogy Rákosi elvtárs vezetésével hazánk végre a helyes útra tért. Arra az útra, amely nem más népek elnyomása és leigázása felé mutat, hanem amely a szabad, és a szabadságukért s a békéért és demokráciáért küzdő népekkel együttműködve hivatott biztosítani hazánk további felemelkedését, még fényesebbé, még dicsőbbé tenni a világban a magyar nevet! Ez az út, amelyen Rákosi elvtárs vezet bennünket – Sztálin útja! Gerő Ernő ezekkel a gondolatokkal köszöntötte Rákosi Mátyást 60. születésnapján. ... Rákosi és társai a hatalmi pozíciók birtokában, személyéhez kapcsolva kialakították a bölcs vezető, a legjobb apa, népünk bölcs vezére, az ország tanítója, minden magyar dolgozó édesapja kultuszát. Képét Lenin és Sztálin arcképe közé függesztették, igaz, azoknál néhány centiméterrel lejjebb. A fényképeken és filmeken főként munkás és parasztemberek körében jelenítették meg, esetleg búzaföldön vagy kenyeret szelve.
Nyilvános szerepléseit gondosan megtervezte, beszédeinek nyelvezete egyszerű, közérthető volt, bár mondandója élénkítésére szívesen használt népi szólásokat, közmondásokat. Jelszavakat, a pártpropagandában később ezerszer idézett képes kifejezéseket ő maga is alkotott, például Tiéd az ország, magadnak építed!, A mi országunk nem rés, hanem erős bástya a béke frontján." (forrás)
"Míg várakoztunk a kormányfőre, a képviselőnkkel együtt léptünk be a miniszterelnöki fogadó szalonba, ahol megvendégeltek minket finom süteménnyel, pogácsával, üdítővel, kávéval, teával. Országunk első számú vezetője, Orbán Viktor jókedvűen érkezett és üdvözölte a csoportot. Nagyon kedves volt, csoportunkból több embert személyesen is ismert. Örömmel fogadta az ajándékot, amelyet átadtunk neki. Mi is izgatottak voltunk, nem mindennapi helyzet ez. Ő nem spórol az idővel, bemutatja a munkaterét, figyel ránk és válaszol kérdéseinkre. Derűs, bizakodó, de minden mondata megfontolt. Gyorsan elröpül az egy óra, közös fotók készülnek.
Búcsúzáskor mindenkivel kezet fog, sietnie kell vissza az ülésterembe. Ezek után a csoportunkat is bevezették az ülésterem felső karzatára, ahonnan „élőben” láthattuk, hallhattuk a parlamenti felszólalásokat és a miniszterelnök úr válaszát. Jó érzéssel távoztunk a „Tisztelt Házból”, ezt az élményt soha nem felejtjük el, örökre szívünkbe zártuk." (forrás)
Déjà vu.
