2014. július 23., szerda

Apám története



(Homework to Exeter...)
 

Egyszer erre is sor került – hogy megírjam, amivel régóta tartoztam apámnak, és magamnak is.
Visszatekintve életem eddigi menetére, döntéseimre és abból fakadó tetteimre, a magam tapasztalatait leszámítva lépten-nyomon apám keze nyomát, általában szelíd, néha haragvó tekintetét látom. És azok a dolgok, amelyek gyerekként még irritáltak, ma már hozzám is tartoznak. Emlékszem, mennyire idegesített, hogy apa étkezés után az ujjaival szedte föl a morzsát az asztalról, s ette meg – és ma én is ugyanezt teszem. És hogy amit kimernek, azt mind meg kell enni. És jó, hogy tudom az okát.


Apa az 1940-es évek elején

Apa, Fábián István 1905. október 20-án született Tövisen (ma Teiuş, Románia, Fejér megye) a család 11. gyermekeként. Még egy öccse született két évvel később. A tizenkét gyerekből kettő nem érte meg az egyéves kort, így 1914-ig tízen (hat fiú és négy lány) éltek édesapja (Fábián Károly, 1862. október 16., Lőrincfalva {ma Leordeni, Románia, Maros megye}) fizetéséből, elég szegényesen. Nagyapámék hatan voltak testvérek, így természetes volt, hogy neki is sok gyermeke született. Szülei taníttatták, apám születésekor Tövisen ő volt az iskola tanítója, egyben igazgatója is.
A pedagógusokat anyagilag már akkor sem becsülték sokra, így apám elmondása alapján tudom, hogy télen a fiúk felváltva jártak iskolába – mikor kinek jutott téli cipő. (A hiányzók akkoriban nem kaptak ezért igazolatlan órát…)
(Lőrincfalváról: a falu a Fábiánok ősi fészke lehet, apai dédapám {Ferenc} is ott született 1831. április 10-én. Felesége, Papp Eszter egy szomszédos faluból, Lukafalváról {ma Gheorghe Doja, Románia, Maros megye} származik, ott is esküdtek 1858. április 6-án. 2006 nyarán családommal kirándultunk Erdélybe, s akkor ellátogattunk Lőrincfalvára is – a temetőben minden második sírhelyen a Fábián név olvasható a mai napig. Apai nagyanyám, Csürös Ilona Segesvárott született, édesapja ott volt református lelkész, felesége – neve alapján – minden bizonnyal erdélyi szász lehetett {Beer Helen}.)


Lőrincfalva, Lukafalva felől közelítve

Az I. világháború kitörése tehát Tövisen érte a családot. Nagyapám ekkor már 52 éves volt, a falu egyetlen tanítójaként nem kellett bevonulnia. A gyerekei viszont már nem voltak ilyen szerencsések: Ferenc 1914-ben, Károly 1915-ben kapott behívót, a család ekkor látta őket utoljára. Ferenc 26 évesen az orosz fronton esett el 1916-ban, míg Károly 22 évesen Olaszországban tűnt el 1917-ben.
A család Tövisen igazából nem szenvedett túlságosan a háborútól: a szegénység kicsit nagyobb lett, de enni-innivaló volt a ház melletti kertből. Édesapám sokáig mesélte egy akkori disznóvágás történetét: 1916. május elsején vágtak egy kifejezetten nagy kocát – szakadó hóesésben. Nem sikerült túl jól a dolog, mert a perzselésnél magához tért a szerencsétlen állat, s még el tudott vánszorogni a kert végébe…
Az igazi trauma még a háborút lezáró trianoni békeszerződés előtt érte a családot. Tövist egész Erdéllyel együtt elcsatolták Magyarországtól, s Romániához került. Az elcsatolt területeken az új rezsimek megbízhatatlannak tartották a korábbi, többnyire magyar nemzetiségű értelmiségi, hivatalnoki réteget, és sokukat elbocsátották. A Consiliul Dirigent 1919 januárjában hozott II. számú dekret-törvény 4. §-a „az összes eddigi törvényhatósági és községi képviseleteket feloszlatta, a megyék és községek autonómiáját felfüggesztette.” A vármegyék élére román prefektusokat neveztek ki, akik a korábbi magyar állami alkalmazottaktól és köztisztviselőktől az I. Ferdinánd román királyra történő hűségeskü letételét követelték. Az érintettek eredménytelenül hivatkoztak a belgrádi fegyverszüneti szerződésre, valamint a Hágai Konvenció III. részének 45. cikkelyére, amely megtiltja, hogy „ellenséges hatalom a megszállott terület népességét hűségeskü letételére kötelezze.”
Nagyapám, keményfejű székelyként s jó magyarként megtagadta a hűségeskü aláírását, így elvesztette állását, s emiatt a román katonai parancsnokság 1919 novemberében, a tanév közepén kiutasította Erdélyből.
A család egy vasúti vagonnyi ingóságot tudott magával vinni Magyarországra, e vagonban éltek aztán 1919 karácsonyától 1921 nyaráig a ferencvárosi rendező-pályaudvaron a szülők és a nyolc gyerek. (Több mint 300 ezren voltak ekkoriban a vagonlakók.) Nagyapám óriási szerencsével 1921 őszén tanítói állást kapott Budapesten, így másfél év nélkülözés és szenvedés után némiképp rendeződött a helyzetük. Édesapám erről az időszakról soha nem mesélt nekem, hiába kértem.



Édesapám 1921 őszén 16 éves volt, de nem tudott megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy szülőföldjétől távol kell élnie. Megvárta, míg betölti 18. életévét, s 1923-ban, nagyapám beleegyezésével megpróbált visszamenni Erdélybe. A román hatóságoktól nem kapott erre engedélyt, így illegálisan lépte át a határt 1924 tavaszán. Marosvásárhelyen talált állást, de négy hónap után kiderült, hogy engedély nélkül tartózkodik Romániában, így kitoloncolták. Nem tért vissza Budapestre, hanem a határ közeli Makón telepedett le, kereskedősegédként dolgozott ott 1928-ig.
A család többi része Budapesten maradt, az időközben felnőtté váló gyerekek ott találtak állást, s egy lány kivételével házastársat is. Legtöbbjük állami szolgálatba lépett, tanítónők, hivatalnokok lettek, apám öccse pedig a Magyar Optikai Művekben helyezkedett el mérnökként.
1928 végén, többszöri próbálkozás után apám engedélyt kapott a román hatóságoktól, hogy visszatelepedjen, ismét Marosvásárhelyre ment dolgozni. A nagy gazdasági világválság kitörése után azonban 1930 elején elvesztette állását, s vissza kellett térnie Magyarországra. Ismét Makóra ment, de immár ő is közszolgálatba lépett: a Magyar Királyi Pénzügyőrség állományába került vigyázóként.
Nagyapámtól örökölt kitartásával, keménységével és következetességével gyorsan lépett előre a ranglétrán, hamarosan fővigyázó lett, és a makói szakaszon előbb parancsnokhelyettesi, majd 1938-tól parancsnoki kinevezést kapott.
A II. bécsi döntés alapján 1940-ben Kolozsvár Észak-Erdély részeként újra Magyarországhoz került, s ekkor édesapámat, mint született erdélyit odavezényelték. A II. világháború kitörését követően, mint fegyveres testület tagjának nem kellett a frontra mennie, 1943-tól parancsnokhelyettesként dolgozott Kolozsvárott. Saját lakása volt és mintegy ezer darab könyve. Ez utóbbi szám azért olyan fontos számomra is, mert a szovjet csapatok előretörése miatt 1944 szeptemberének közepén 30 kilogrammnyi csomaggal volt kénytelen a város kiürítésekor távozni. Mindent kezdhetett elölről.
A háborút követően szakmai múltja és emberi tulajdonságai miatt (némiképp azért érthetetlen módon) a kommunista uralom alatt is pénzügyőrként dolgozhatott. 1945-1946-ban a Szeged környéki tanyavilágban végezte munkáját – mivel a fináncokat már a háború előtt sem kedvelték a gazdálkodók, s rengeteg fegyver is volt még ekkor a civileknél, ezért őrjáratra a rendőrök mellett katonák is kísérték őket. Nem mindig eredménnyel: kevés olyan fegyver van, amelynek ne viselte volna a nyomát testén.
(Egy kicsi, de annál fontosabb kitérő: édesapám 1937-ben ismerkedett meg első feleségével, Gyömbér Annával Makón, akit 1938 nyarán el is jegyzett. Menekültként vagyona ekkor nem volt, ezért nem tudta letenni a tiszti kauciót, amely a házasságkötéshez szükséges lett volna, s felmentést sem kapott ez alól. Amikorra a szükséges összeg összegyűlt – ez 1944 tavasza volt – a háborús helyzet miatt nem házasodtak össze. Így csak 1945 karácsonyán keltek egybe, ekkor már az új államrend miatt nem kellett a kaució – amely egyébként újfent nem lett volna meg… Sajnos 1946 tavaszán Magyarországon végigsöpört egy hastífuszjárvány, amelyben Anna is életét vesztette. Édesapám ezt követően sokáig nem találta a helyét a világban.)
1946 nyarától 1954 végéig ismét Makóra vezényelték szakaszparancsnoknak, majd 1955-től Csongrádra került hasonló beosztásba. Itt ismerkedett meg a nála 27 évvel fiatalabb édesanyámmal, aki szintén pénzügyőrként dolgozott ott. 1957-ben házasodtak össze Szegeden, s születtem meg én 1958 nyarán Csongrádon. Hathetes koromban ismét áthelyezték édesapámat, ezúttal a Dunántúlra, Bátaszékre rendet tenni a pénzügyőr szakaszon. Innen ment nyugdíjba 1961-ben, s ezután haláláig, 1995 nyaráig itt is éltek édesanyámmal.

A sors különös fintora, hogy édesapám nevetve mutatta egyszer kitüntetéseit: egy vaskeresztet 1943-ból, Horthytól és egy vörös csillagot 1952-ből, Rákositól. Ezt igazán csak mi, magyarok tudjuk értékelni…
De nyugdíjasként sem tudott nyugton maradni, édesanyám nevén még tizenöt évig dolgozott a decsi szőlőhegyen lévő szeszfőzdében (részben hű maradt hivatásához…), magam is sok finom pálinkát ittam ott középiskolás koromban, s máig ezt az italt szeretem a legjobban…
Bár ritkán beszélt róla, tudtam, hogy sok-sok év eltelte után is vágyott vissza szülőföldjére, Erdélybe. Ha máshonnan nem is, de abból kiderült ez, hogy Bátaszéken is kereste a sorstársakat, sok barátja volt az 1945 után kitelepített erdélyiek közt. Leginkább egy Domokos nevű bácsira emlékszem (újságíró volt Erdélyben, a családnevét már nem tudom), akivel még Kolozsvárott ismerkedett meg, s a sors őt is Bátaszékre sodorta.
1989, a rendszerváltás és a Ceaușescu-rezsim bukását követően elvileg egy „hazalátogatásra” is lett volna lehetősége, de szűkös anyagi helyzetük és idős kora miatt ebbe már nem vágott bele.
Hamvai most nálunk, Dunaújvárosban nyugszanak, de nem tettem le arról a tervemről, hogy egyszer hazaviszem azokat.
Végül arról, mi az a legfontosabb dolog, amelyet édesapámtól tanultam.
„Ha egy úri lócsiszárral
Találkoztam s bevert sárral:
Nem pöröltem, -
Félreálltam, letöröltem.” (Arany János – Epilogus)
Bármi is történik az emberrel élete során, soha nem szabad feladni. Mindig lehet újrakezdeni, a pokol legmélyebb bugyraiból is. Bármit mondjanak vagy gondoljanak rólunk is az emberek, egyetlen dolog számít csak: minden reggel nyugodtan tudjunk tükörbe nézni.
Dunaújváros, 2014. július 23.
Fábián István
www.fabianfamily.hu                                                                  pisti@fabianfamily.hu