2015. december 22., kedd

Don Quijote voltam

Néhány napja közzétettem egy bejegyzést a Facebookon, amelyben - első felháborodásomban, eléggé el nem ítélhető módon - kissé (?) ironikus stílusban nyilatkoztam a Bartók ez évi utolsó bemutatójáról. Tettem mindezt azért, mert igen dühös voltam az előadás után, úgy éreztem, elloptak kilencven percet az életemből. Ebben csak megerősített az a néhány beszélgetés a darab után a ruhatárban és a színház előtt, amelyben mások, rendszeresen színházba járó, magasan kvalifikált, véleményformáló értelmiségiek hasonlóan vélekedtek.


Álmomban nem gondoltam, hogy ezzel mekkora vihart kavarok...
Mondjuk, jólesett, hogy ennyien olvassák a bejegyzéseimet, és az is, hogy adnak rá. Legtöbben - persze! - saját tapasztalat alapján. Találkoztam ismerősökkel későbbi előadások után, a színházból jövet (mit tegyek, itt lakunk a környéken, és időnként macskát szoktam sétáltatni...), és ők is hasonló véleménnyel voltak.
És a többi reakció is igen figyelemre méltó volt. Volt egy tanítványom, aki először megosztotta a bejegyzésem, aztán (minden bizonnyal külső ráhatás után, számomra teljesen érthetően és elfogadhatóan) kitörölte a megosztást. Aztán nejemet keresték meg a színházból, hogy szívesen beszélnének a suliban a gyerekeknek a darabról, lévén kb. 250-300 széchenyis a leendő nézők közt.


De amiért végül is "tollat ragadtam" itt, az az, hogy nekem is van - eléggé berögzült - véleményem a régi és az új kapcsolatáról, egymáshoz való viszonyáról.
A darab alapkonfliktusa (legalább is szerintem!), hogy egy színházban új bemutatóra készülnek, de mivel a rendező késik, az alkotó nem akar részleteket elárulni művéről: az derül csak ki, hogy szereposztás még nincs (és a darab vége sincs még megírva). Ami, ugye, elképzelhetetlen egy színész számára. Valami egészen új felfogás, valami egészen új történet.


És ekkor lép a színre az egyik színész, a régi, berögzült szokásokhoz híven, magára véve Don Quijote szerepét.
Ami - tulajdonképpen - némiképp hasonlít Cervantes eredeti történetére, a régi (bevett) és az új (szokatlan) küzdelmére.
(Hogy a többség számára semmi sem érthető az előadásból, az talán a mi hibánk...)
A darabra most több szót nem is vesztegetnék, mert nem ad választ arra a kérdésre: hogyan hát tovább? (Talán föl se teszi igazán ezt a kérdést a szövegkönyv. Hiába a nagyon jó díszlet, a néhány kiváló rendezői ötlet, a színészek elkeseredett, magas színvonalú küzdelme - bennem egyetlen kérdés motoszkál csak: miért kellett ezt egyáltalán bemutatni?)


Amiről azonban szólni szeretnék, az éppen az új és a régi konfliktusa. Ami a napokban újra előkerült - sajnos leginkább politikai szinten! - Kövér László és Kovács Ákos mondatai nyomán.
Mert hát mire is teremtette Isten a nőket? A válasz sokaknak eléggé kézenfekvő:

A willendorfi Vénusz (Wikipedia)

Az igazi kérdés az, ragaszkodjunk-e régi értékeinkhez, és éljünk-e aszerint, vagy próbáljunk meg új értelmet adni nekik?
Cervantes ezt mondatja Don Quijotéval: "Én az égnek rendelése szerint avégre születtem, hogy ebben a mi vaskorunkban az aranykort támasszam fel újólag." ... "Nem törődöm vele, hogy okosnak tartanak-e vagy sem, ha nem vagyok az; én csak abban fáradozom, hogy a világnak értésére adjam, milyen öreg hiba, ha elmulasztja feleleveníteni azt a boldog időt, midőn hajdan a kóbor lovagrend viaskodott. De ez a mi elsatnyult korunk nem is méltó, hogy azt a nagy boldogságot élvezze, melyet azok a századok élveztek, melyekben a kóbor lovagok vállalták magokra, s hordozták azt a súlyos terhet, hogy az országokat védelmezzék, a hajadonokat oltalmazzák, az árvákat és kiskorúakat gyámolítsák, a kevélyeket büntessék, s az alázatosakat jutalmazzák. Manapság a renyheség diadalmaskodik a serénységen, a tétlenség a munkásságon, a bűn az erényen, a fennhéjázás a bátorságon, az elmélet a gyakorlaton a fegyverforgatás terén, melyek mind csupán az aranykorban és a kóbor lovagokban éltek és ragyogtak."


De vajon tényleg ezt az utat kell járnunk? Vajon tényleg az erkölcsiség Csimborasszója volt a lovagkor, a múlt? És ma minden szar, ami nem a régi, hagyományosan értelmezett értékeket képviseli?
Ezekre a kérdésekre mindenkinek felelnie kell. Ha máshogy nem is, hát az életével.
Nagyjaink hajlamosak arról elfeledkezni, hogy a szokások, a hagyományok is korábbi korok létéhez, valóságához, gondolatvilágához kötődtek, s hogy ezek is mekkorát változtak az évszázadok során:
1Királyok 11:1-3: Salamon király sok idegen asszonyt szeretett a fáraó leányán kívül, móábiakat, ammóniakat, edómiakat, szidóniakat és hettitákat, olyan népekből valókat, amelyekről ezt mondta az ÚR Izráel fiainak: Ne keveredjetek közéjük, és ők se keveredjenek közétek, mert az ő isteneikhez hajlítják szíveteket! Ezekhez ragaszkodott Salamon szerelemmel. Volt neki hétszáz főrangú és háromszáz másodrangú felesége. Feleségei elhajlították a szívét.
Salamonnak lehetett ezer felesége, nekem meg csak egy? És az is csak azért, hogy gyerekeket szüljön nekem? Hogy így teljesítse ki női mibenvalóját?
Mondom, messzire vezet ez a kérdés...
Talán ha erről (is) szólt volna a Bartók-beli darab, akkor nekem is más véleményem lett volna róla. Így azonban maradtam a saját gondolataimnál.

Utóirat: Ma több (egyetértő) posztot is olvastam a Facebookon arról, hogy Szlovákiában népszavazáson vetették el az egyneműek házasodási lehetőségét, az azonos neműek gyermekek örökbefogadására vonatkozó jogát. Most örüljek ennek?

Köszönet Ónodi Zoltánnak (Dunaújváros Online) a képekért.

2015. november 12., csütörtök

Szaffi von Bartók Straße

Nyakunkon a menekültek - úgy döntöttünk, mi is befogadunk egyet...
A választásunk egy afrikai származású, fiatal fekete hölgyre esett, aki közvetlenül egy gyilkosság előtt vált hontalanná, földönfutóvá. De kezdjük az elején.
Július közepén jöttünk haza a sárvári nyaralásból, és két hét kihagyás után újra itthon sétáltunk esténként Kasmírral. Egyik este a Családsegítő udvaráról elénk toppant egy aranyos kis fekete cica, aki miután körbesimizte a lábaim, Kasmírhoz ment ismerkedni. Legnagyobb megdöbbenésemre magányhoz szokott kandúrunk nem a szokott módon reagált (fújt és támadott), hanem összedugta vele az orrát. Ilyen az elmúlt öt és fél évben eddig csak egyszer fordult elő - a többi 50+ macska menekülni vagy harcolni kényszerült. És amikor tovább mentünk, a kiscica követett bennünket - pontosabban Kasmírt. Egészen hazáig.
És ez így folytatódott néhány héten keresztül, mígnem egyik délután hat körül, kinézve az ablakon nyávogást hallok, és meglátom a bokrok alatt a rám néző cicust. Amikor lementünk Kasmírral, a kapunál várt, és rögtön üdvözölte cicánk. És természetesen együtt indultunk sétálni.
Aztán elkezdtük etetni is a kis tündért, először válogatós macskánk (Felix forever!) összegyűjtött kajamaradékaival, majd miután láttuk, mennyire éhes, vittünk neki a felhalmozódott Whiskas és más eledelekből is. Rendes cica volt, mert mindig kinyalta a tálkáját, maradék nem képződött...
A séták alatt Kasmír jól tűrte, hogy a kicsi ment utána, néha bakugrálva megkergette, de én láttam, hogy ez csak játék - mert tudom, hogy milyen az, ha tényleg támad. Persze volt olyan is, hogy adott neki egy kis taslit, miszerint: most már hagyjál békén, magányra vágyom.
Augusztus 11-én tettem fel róluk egy mobilos képet a Facebookra, azzal a megjegyzéssel: "Hazavigyük, ne vigyük?"
Az egyik kommentelő azt írta, vigyük, mert szegénykét kitették az utcára! Nemsokára egy beszélgetésből kiderült, hogy mi személyesen is ismerjük egymást, tőle tudtam meg Szaffi nevét és sorsát.
(Mint kiderült, az egyik Bartók Béla úti földszinti lakásban lakott albérlő gazdáival, egy idősebb házaspárral és harminc körüli fiukkal. Kora tavasszal a rokkantnyugdíjas anyuka (akinek a nyugdíjából éltek) súlyos betegségben meghalt, s ott maradt egyedül a két férfi, az alkoholista és játékfüggő apuka, illetve a drogos fiú. Szaffikára nem sok gondot fordíthattak, mert a szomszédok többször szóltak a gazdáinak, hogy a macskaürüléktől elég büdös még a lépcsőház is, ekkor tehették ki az utcára... Aztán június elején egy pénz miatt kitört veszekedés után a fiú megölte az apját, és egy hétig együtt élt a halottal a lakásban - még jó, hogy Szaffi ekkor már nem volt velük, ki tudja, mi lett volna az ő sorsa... A szomszédok hívták ki a rendőröket az elviselhetetlen bűz miatt, így derült fény a dologra. A Családsegítő körüli udvarban többen is etették a kicsit, itt találtuk meg mi is. Vagyis ő bennünket...)
Ekkor határoztuk el, hogy hazavisszük. Kicsit féltünk, hogy kis helyre összezárva Kasmírral vajon hogy jönnek ki egymással, alomra fog-e szokni, mit fog szétkarmolni, és még sorolhatnám hosszasan.
Az elhatározást tett követte - és erőteljes karmolások mindkét kezemen...
Mint kiderült, ha elemelkedik a lába a földről, nem válogat a rendelkezésére álló eszközökben, azonnal menekülni próbál. Meg akkor is, ha valaki közelít hozzá.
Ekkor kezdődött meg a különböző trükkök és eszközök bevetése a nemes cél érdekében - de csak az derült ki, mennyire értelmes (és fürge) állat...
Enni csak úgy volt hajlandó, ha ott álltunk mellette, ha elmentünk, elment ő is, és később se ment vissza megenni a maradékot. Dobozba, ketrecbe nem volt hajlandó bemenni még kajáért sem: megállt a bejáratnál, szaglászott és csak nézett befelé, hiába tartottam ott a kezem az étele mellett, mint máskor.
Kasmír kedvenc helye lett ez a kölcsönkapott nyúlszállító...
A kezemet mindig megszaglászta, hagyta, hogy simogassam, vakarjam a buksiját, de ha aljas célból kesztyűt húztam, azonnal elrohant.
Mivel a gyepmestert (= sintér) még nem akartam megkeresni a befogása végett, valaki mást kerestem. A Kőműves utcában, a City Café előtt gyakran látok egy nagy fekete terepjárót, rajta az E. M. Á. A. (Első Magyar Állatjogi Alapítvány) felfestéssel, gondoltam, velük is teszek egy kísérletet. Az interneten talált telefonszámon felhívtam őket, elmondva a "problémát" azt mondta az úr a telefon másik oldalán, hogy küldjek neki egy SMS-t "macskacsapda" tartalommal, és majd segítenek a megoldásban. Addig nem is tudtam, hogy létezik ilyen:
Sajnos azóta is hívnak (biztosan más, fontosabb dolguk is van), s mivel 20 ezret kóstált volna a berendezés, így ez kimaradt. (Bár egyébként is rizikós lett volna Szaffi hozzáállása miatt...)
Október elején beköszöntött a rossz idő - az első esős napok után észrevettem, hogy tüsszög, és a nyávogása is megváltozott. Szerencsére néhány nap után megszűntek a tünetek.
Aztán jött a második esős időszak, ezúttal már hideggel is kombinálva: Kasmírnak nem is volt kedve hosszasan sétálni. Egyik este kinézve az ablakon - már harmadik napja esett az eső, és 7 fok volt - ismét meghallottam a panaszos nyávogást. Vittem le neki ennivalót, és csak néztem, ahogy az esőben mohón falja az ételt.
"Egy életem, egy halálom!" felkiáltással megragadtam a macsekot, és magamhoz szorítva felvittem a lakásba. Természetesen erőteljesen tiltakozott...
Összevissza rohangált, nekiugrott az ablakoknak, egész testében remegett. Aztán bebújt a tévészekrény alá, és másnap estig ki sem jött onnan. Azt is csak akkor, amikor kifordítottam a sarokból, megnézni, hogy megvan-e még.
Az "Egy életem, egy halálom!" felkiáltás nem volt túlzás: mindkét kezemet megharapta, megkarmolta, és még a mellemen is elhelyezett egy kínai feliratot; a pólót, amely rajtam volt, ki is kellett dobni... Másnap elmentem a háziorvosunkhoz, aki 12 napos antibiotikum-kúrára fogott (a kúra részleteiről most inkább nem számolok be), és hogy veszettség ellen ne kelljen leoltani (5 injekció 30 nap alatt), elküldött a hatósági állatorvoshoz.
Aki ki is jött megnézni Szaffit, igaz, egy hétbe telt. Nem rajta múlott: a macsek átköltözött a hálószobai nagy szekrény mögé, onnan kirobbantani sem lehetett három napig.
Így kerültünk két hétre vesztegzár alá...
Három nap után végre előjött, és elfogadta az ételt. Utána pedig legnagyobb örömünkre elvégezte a dolgát is: rögtön Kasmír almába. És azóta is folyamatosan odajár. (Ez volt az egyik legnagyobb félelmünk: hogyan lesz szobatiszta?)
Az azóta eltelt időben egyértelműen kiderült számunkra: szörnyű sorsa lehetett új cicánknak - nem csak az utcán, de előtte szobacicaként is. Remélem, idővel sikerül megszelídítenünk, visszaadnunk hitét az emberekben. Szerencsére Kasmírral egyre jobban kijönnek, rendszeresen összedugják az orrukat, barátkoznak... :-)
Eltelt a két hét - tegnap újra volt nálunk a hatósági állatorvos. Szerencsére ő is ugyanazt látta, amit mi:

Szóval kikerültünk a megfigyelés alól. Ma elvittem a papírokat a háziorvosunkhoz, így megúsztam az oltássorozatot is...
Most már egészen tisztán látjuk, hogy a következő időszak (valószínűleg több hónap) a szelídítésről fog szólni - és ebben Kasmírra is nagy feladat hárul. Eddig is megtett mindent az ügy érdekében, remélem, így marad ezután is. Nincs is annál nagyobb élmény, mint amikor hajnali négykor Szaffi elkezdi pofozni Kasmír öt éve (se) használt csörgős műegerét, amire először felébred a "vén" kandúr, hogy ő is beszálljon a hajkurászásába - majd jövünk mi, mert az valami csúcs, ahogy a két macska többször is végigszánkázik a három szobán az egér után...
Uzsonna utáni punnyadás ma délután - kivételesen nem Szaffi fekszik a fotel alatt...

2015. április 14., kedd

Kimoderáltak...

„néznél, de csak azt látod,
mit ő eléd varázsolt,
s már körbe lángol
erdőtűz gyufaszálból,

mert amikor ledobtad,
el nem tiportad;
s így rád is ő vigyáz már,
gyárban, mezőn, a háznál,

s nem érzed már, mi élni,
hús és kenyér mi,
mi szeretni, kívánni,
karod kitárni,"
Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról (1950)

„– Józsi, a kurva anyádat!” – talán másnak is ismerősek e keresetlen szavak: Moldova György indítja így 1978-as, A beszélő disznó című szatíráját.
Aztán néhány oldallal később így folytatja:
»Józsi eleinte minden befutó adatot lelkiismeretesen továbbított az igazgatónőnek, a legapróbb panaszokra és fegyelmezetlenségekre is kitért. Dicséretre és jutalmakra számított, de legnagyobb megdöbbenésére doktor Barta Edit fanyalogva fogadta a jelentéseit:
– Maga mindig rémeket lát, Józsi, a sajtból csak a lyukakat veszi észre – elégedetlenül forgatta a gépelt lapokat –, gondolja meg: ha én ezt mind közölném a feletteseimmel, ezt a rengeteg bajt, hiányosságot, milyen vélemény alakulna ki az én munkámról is?! Én nem mondom, hogy kozmetikázza az adatokat, de törekednie kell egy átfogóbb, objektívabb szemléletre. Dialektikusan, Józsikám, dialektikusan!
Józsi, ha nehezen is, de felfogta, hogy mit kívánnak tőle, kis noteszébe, melybe az idegen szavak magyarázatát jegyezgette, beírta: „dialektikusan = csak a jót”, jelentései ezután a malacok teljes elégedettségéről, példás fegyelmezettségéről számoltak be. Az általa kiépített hálózatba tartozó süldők és hízók különféle alulról jövő kezdeményezéseket indítottak el: „Rövidítsük meg a hizlalási határidőt, és a megtakarított pénzt ajánljuk fel új sertésnevelők építésére!”, vagy: „Könnyítsük meg a gondozók munkáját – végezzük a nagydolgunkat egy rakásra!”«
Hát erről a Dialektikusan, Józsikám, dialektikusan! mondatról feledkeztem meg szombaton, amikor megpróbáltam véleményem közölni Dunaújváros MJV honlapján.
Péntek délután olvastam egyik ismerősöm megosztásában a Facebookon DMJV Önkormányzatának bejegyzését a város honlapján: Tájékoztatás utcanevek megváltoztatásának tervéről. S én – balga módon! – komolyan vettem, amit ott írtak: „A lakossági véleményeket 2015. április 30-áig várjuk.” és „Kérjük írják meg javaslataikat, észrevételeiket!
Az pedig van – ezzel az egész átkeresztelős játékkal és pótcselekvéssel kapcsolatban. Nem a nevekkel van igazán bajom, hanem magával az elvvel. Nyilván vannak vállalhatatlan személyek (legjobb példa erre talán iskolám volt névadója!), de úgy vélem, Gorkij és Majakovszkij a 20. századi szovjet-orosz irodalom megkerülhetetlen alakjai, néhány művük pedig világirodalmi jelentőségű is. És talán Ságvári Endréről is máshogy nyilatkoznánk, ha franciák lennénk…
Talán árnyaltabb lehetne „nagyjaink" megítélése, ha tudomásul vennénk, hogy egy adott kor adott keretei közt voltak kénytelenek élni (időnként túlélni) - ugyanúgy, mint mi, hogy időnként vétkeztek, hibákat követtek el, sőt néha még bűnöket is - pont úgy, mint mi. És hogy mindezeket elmossa az idő, s csak az marad fenn, jó és rossz egyaránt, ami igazán fontos, az, amiért igazán lehet becsülni vagy becsmérelni őket. És azt sem szabad elfelejteni, hogy egy halott ember emlékével, életművével az éppen regnáló hatalom azt tesz, amit akar, amit nem szégyell - bár néha még azt is.

Mivel péntek estére már más elfoglaltságom volt, ezért csak szombaton délelőtt „követtem el” művem, amelyet aztán 14:30 körül be is küldtem.
Lévén, hogy egyszer már kimoderáltak a dunaujvaros.hu-ról, amikor megpróbáltam véleményem elmondani, gondoltam, ha tárgyszerű és akár komolyan is vehető írással próbálkozom, az sikerülni fog.
Tévedtem.
Vasárnap estig még azzal vigasztaltam magam, hogy hétvégén biztos nem dolgozik a moderátor, de aztán tegnap jött a kiábrándító valóság:


Pedig én csak jót akartam...
Meg a véleményem elmondani - sőt: megosztani másokkal is.
Mivel pedig ezt hivatalos úton nem lehet, marad az internet - egyelőre még szabad! - világa.
Olvassátok hát - és lehet velem vitatkozni is...
Nem a saját nevemen írtam, nem mintha szégyelleném vagy félnék (itt most fel is vállalom), hanem mert úgy gondolom, nem az a fontos, hogy ki mondja, hanem az, hogy mit mond.

»Egy elégedett városlakó
„Nagyon örülök, hogy miután sikerült a város útjairól az összes kátyút eltüntetni, mindenhol kifogástalanul működik a közvilágítás, és újra szurkolók ezrei élvezhetik labdarúgóink színvonalas mérkőzéseit, immár villanyvilágítással és gyönyörű eredményjelzővel, önkormányzatunknak végre jutott ideje ezen eddig elhanyagolt, fontos kötelezettségének teljesítésére is!
A javasolt változtatásokkal a legteljesebb mértékben egyetértek és támogatom!
Mivel azonban iskoláim a hatvanas-hetvenes években végeztem, szeretnék további utcanév-változtatásokra is javaslatot tenni.
Máig elevenen élnek bennem az akkori Forradalmi Ifjúsági Napok (március 15., 21. és április 4.) iskolai rendezvényein megszólaló Petőfi-, Ady- és József Attila-versek, amelyek a magyar szabadság és a proletariátus, a Szovjetunió szoros kapcsolatát voltak hivatottak reprezentálni a tanulóifjúság előtt. Amint nem emlékszem olyan tanévzáró ünnepségre sem, ahol ne hangzott volna el Váci Mihály Még nem elég! című verse. (Hogy mik voltak a Nagy Októberi Szocialista Forradalom (november 7.) ünnepélyein, azt már nem tudnám megmondani...)
És hát a magyarórákról is megmaradt bennem néhány, a XX. századi önkényuralmi politikai rendszerek megalapozásában, kiépítésében vagy fenntartásában részt vett további személy neve, mint például (nem feltétlenül a legfontosabb/legismertebb ilyen vonatkozású alkotásaikat felsorolva):
- Ady Endre (A csillagok csillaga, 1907; A jövendő fehérei, 1907; Az uj Kisértet, 1910; Új, tavaszi sereg-szemle, 1912 stb.)
- József Attila (Aki szegény, az a legszegényebb, 1924; Szocialisták, 1931-32; Alkalmi vers a szocializmus állásáról, 1934 stb.)
- Illyés Gyula (Oroszország, 1934; Puszták népe, 1936; Az építőkhöz, 1952 stb.)
- Kassák Lajos (Örömhöz, 1918; Mesteremberek, 1918; Máglyák énekelnek, 1920 stb.)
- Kondor Béla (Dózsa-sorozat, 1956; Tanácsköztársaság-sorozat, 1958; Felszabadulásunk emlékére sorozat, 1959 stb.)
- Váci Mihály (Kelet felől, 1961; Szabadság! Tégy gazdaggá minket!, 1964; Méltó hatalmat, 1964 stb.)
Az új elnevezések talán lehetnének: Nyirő József, Tormay Cécile, Wass Albert - hirtelen ezek jutottak eszembe.
Ahogy a naptárra nézek, most veszem észre, hogy április 11-e van, a magyar költészet napja. Talán sokan nem tudják, hogy ezt 1964 óta ünnepeljük meg, a nagy proletárköltő, József Attila születésnapjához kapcsolva. Talán ezt is át kellene tenni - maradván a tavasznál - március 2-re, Arany János születésnapjára. Valamelyik országgyűlési képviselőnk nyújthatna be ez ügyben egyéni javaslatot!”«

Kimoderáltak. Megmérettem, és könnyűnek találtattam. Már dicsérni sem lehet...
Itt tartunk, huszonhat évvel az ún. „rendszerváltás", harminchét évvel Moldova és hatvanöt évvel Illyés írása után.
Dialektikusan, Józsikám, dialektikusan!", meg „néznél, de csak azt látod,/mit ő eléd varázsolt". Úgy tűnik, 2015 Magyarországán a hatalom ismét csak egyféle hírt, egyféle véleményt tűr meg ott, ahová a keze elér. „Akkor. Amikor."
1848 óta minden március 15-én elhangzik a „Mit kíván a magyar nemzet" nevezetes 12 pontja. Most csak az elsőt idézem: „1. Kivánjuk a' sajtó szabadságát, censura eltörlését."

Százhatvanhét év sem volt elég nekünk, magyaroknak.

Végezetül elnézést kérek minden, hozzászólásomban megemlített alkotótól, különösen József Attilától, akit a valaha élt legnagyobb magyar költőnek tartok (a legteljesebb egyetértésben Kövér Lászlóval...).
Búcsúzóul hallgassátok/nézzétek meg Váci Mihály Méltó hatalmat című csodálatos versét Bessenyei Ferenc előadásában, úgy tűnik, a szocialistának mondott költő ma aktuálisabb, mint valaha...