"I have a dream" - Sometimes I feel that I am a Negro too

Néha úgy érzem, magam is néger vagyok.

Vagy zsidó.

Vagy cigány.

Vagy mit tudom én, mi.

Az alábbiakban az 1968-ban, máig tisztázatlan körülmények közt meggyilkolt Martin Luther King, Jr. néger polgárjogi aktivista, nem mellesleg baptista lelkész beszédét (1963. augusztus 28., Washington D. C.) olvashatjátok és láthatjátok.

Nem tudok mit hozzátenni.

(A fényképet az internetről, a fordítást a www.szeretlekmagyarorszag.hu-ról, a videót a Youtube-ról szereztem.)

Boldog vagyok, hogy ma együtt lehetek veletek, olyan esemény ez, amely a szabadságvágy legnagyszerűbb megnyilatkozásaként fog bevonulni hazánk történelmébe.
Száz évvel ezelőtt egy nagy amerikai - most az ő árnyékában állunk - aláírta a rabszolga-felszabadító törvényt. Ez a nagy horderejű határozat a reménység messzire ellátszó jelzőfényét villantotta fel olyan néger rabszolgák milliói számára, akiket már elsorvasztott a reménytelenség. Úgy érkezett, mint boldog virradat, mely véget vet a fogság hosszú éjszakájának.
Száz évvel később azonban szembe kell néznünk azzal a tragikus ténnyel, hogy a négerek ma sem szabadok. Száz évvel később a négerek életét még mindig béklyóba verik a faji megkülönböztetés bilincsei és láncai. Száz évvel később a négerek a szegénység magányos szigetén élnek, miközben körbeveszi őket a jólét óceánja. Száz évvel később a négerek az amerikai társadalom homályos zugaiban sorvadoznak, és számkivetettként élnek saját országukban. Ma tehát azért vagyunk itt, hogy a világ elé tárjuk ezt a megdöbbentő állapotot.
Voltaképpen azért jöttünk hazánk fővárosába, hogy beváltsunk egy csekket. Köztársaságunk megteremtői az Alkotmány és a Függetlenségi Nyilatkozat nagyszerű szavainak írásával aláírtak egy kötelezvényt, melynek örököse lett minden amerikai. Ez a kötelezvény arra tett ígéretet, hogy minden ember biztosítékot kap az élethez, a szabadsághoz és a boldogság kereséséhez való elidegeníthetetlen jogára.
Mára kiderült, hogy színes bőrű polgárait illetően Amerika nem tesz eleget a kötelezvényének. Amerika nem tartja tiszteletben szent kötelességét, hamis csekkel fizetett néger népének; olyan csekkel, amely "elégtelen fedezet" megjelöléssel érkezett vissza. Mi azonban nem akarjuk elhinni, hogy az igazság bankja csődbe ment. Nem akarjuk elhinni, hogy azokban a hatalmas páncéltermekben, melyekben a nemzet lehetőségeit őrzik, nincs elegendő fedezet.
Eljöttünk hát, hogy beváltsuk ezt a csekket, mert e látra szóló csekkre fizetik ki nekünk a szabadság és az igazságszolgáltatás biztonságának vagyonát. És azért is jöttünk el e megszentelt helyre, hogy emlékeztessük Amerikát a most rettenetes sürgősségére.
Fényűzés volna kivárni, míg csillapodnak indulataink, vagy ráfanyalodni a fokozatos fejlődés nyugtató gyógyszerére. Most jött el az ideje, hogy valóra váltsák a demokrácia ígéreteit. Most jött el az ideje, hogy a faji megkülönböztetés sötét és kietlen völgyéből kijussunk a faji igazságosság napsütötte útjára. Most jött el az ideje, hogy Isten minden gyermeke előtt kinyissák a lehetőségek kapuját. Most jött el az ideje, hogy eljuttassuk nemzetünket a faji igazságtalanság futóhomokjáról a testvériség kemény kősziklájára.
Végzetes lenne a nemzet számára, ha nem venne tudomást a pillanat sürgetéséről, ha alábecsülné a négerek elszántságát.
A négerek törvényes rosszkedvének e tikkasztó nyara nem múlik el addig, míg el nem jön a szabadság és az egyenlőség éltető ősze. 1963 nem a vég, hanem a kezdet. Ha az ország, szokása szerint, megint visszatér napi foglalatosságához, kellemetlen ébredésük lesz azoknak, akik abban reménykednek, hogy a négerek kiengedték a gőzt, és majd újra megnyugszanak. Sem nyugalom, sem békesség nem lesz addig Amerikában, amíg a négerek polgárjogát nem ismerik el. A lázadás forgószele mindaddig alapjaiban rázkódtatja meg országunkat, míg fel nem kél az igazság fényes napja.
De van mondanivalóm népemnek is, melynek lába alatt ég a küszöb, hogy bejusson végre az igazság palotájába.
Miközben jogos helyünk eléréséért küzdünk, nem eshetünk az igazságtalan cselekedetek bűnébe. Ne a keserűség és a gyűlölet poharából csillapítsuk szabadságszomjunkat. Nekünk mindig a méltóság és a fegyelem magaslatain kell megvívnunk harcainkat. Nem engedhetjük meg, hogy építő tiltakozásunk fizikai erőszakká silányuljon. Újra és újra fel kell emelkednünk abba a fenséges magasságba, ahol a testi erőre lelki erővel tudunk válaszolni.
A négerek közösségében tapasztalható újfajta nagyszerű harci szellem nem vezethet a minden fehérrel szembeni bizalmatlansághoz, mert fehér testvéreink közül sokan - ahogy mai, itteni jelenlétük is bizonyítja - tudatára ébredtek, hogy sorsuk össze van kapcsolva a mi sorsunkkal, és szabadságuk kibogozhatatlanul össze van kötve a mi szabadságunkkal. Egyedül nem mehetünk.
És mivel megyünk, meg kell fogadnunk, hogy előre fogunk haladni. Nem fordulhatunk hátra. Egyesek örökösen azt kérdezik a polgárjogi harcosoktól: "Mikor lesztek végre elégedettek?"
Addig nem lehetünk elégedettek, amíg a rendőri kegyetlenség kimondhatatlan rémtetteinek négerek az áldozatai. Addig nem lehetünk elégedettek, amíg fárasztó utazásoktól elnehezült testünk nem pihenhet meg az utak mentén álló motelekben és a városok szállodáiban. Addig nem lehetünk elégedettek, amíg a négerek mozgása alapvetően egy kisebb gettóból egy nagyobb gettóba költözésben merül ki. Addig nem lehetünk elégedettek, amíg egy Mississippiben lakó néger nem szavazhat, és amíg egy New York-i néger azt hiszi, hogy neki nincs miért voksolnia.
Nem, nem vagyunk elégedettek, és nem is leszünk azok egészen addig, amíg az igazság úgy nem zúdul alá, mint a vizek, s a jogosság, mint a hatalmas áradat.
Nem feledkezem meg róla, hogy vannak köztetek, akiket nagy próbatételek és szenvedések küldtek ma ide. Vannak, akik szűk börtöncellákból érkeztek. Vannak, akik olyan vidékekről jöttek, ahol szabadságvágyukat vad üldöztetés és rendőri kegyetlenkedés fojtja el. Ti vagytok a teremtő szenvedés kipróbált katonái. Abban a hitben folytassátok a munkát, hogy a meg nem érdemelt szenvedésben megváltó erő rejlik.
Mindnyájan azzal a tudattal menjetek vissza Mississippibe, Alabamába, Dél-Karolinába, Georgiába, Louisianába, modern nagyvárosaink nyomornegyedeibe és gettóiba, hogy ez a helyzet valamiképpen meg tud és meg fog változni. Ne merüljünk el a kétségbeesés tengerében.
Ma azt mondom nektek, barátaim, hogy a jelen pillanat nehézségei és csalódásai ellenére van egy álmom. Olyan álom ez, amely mélyen gyökerezik az amerikai álomba.
Van egy álmom: egy napon felkel majd ez a nemzet, és megéli, mit jelent valójában az, ami a hitvallásában áll: "Számunkra ezek az igazságok nyilvánvalóak; minden ember egyenlőnek lett teremtve."
Van egy álmom: egy napon Georgia vöröslő dombjain a hajdani rabszolgák fiai és a hajdani rabszolgatartók fiai le tudnak ülni a testvériség asztala mellé.
Van egy álmom: hogy egy napon még Mississippi állam is, amely ma az igazságtalanság és az elnyomás forróságától szenvedő sivatag, a szabadság és a jog oázisává fog változni.
Van egy álmom: négy kicsi gyermekem egy napon olyan országban fog élni, ahol nem a bőrük színe, hanem a jellemük alapján fogják megítélni őket.
Van egy álmom.
Van egy álmom: hogy egy napon Alabama államban, ahol a kormányzó ma szünet nélkül csak a beavatkozásról és a hatálytalanításról beszél, megváltozik a helyzet, de úgy, hogy fekete kisfiúk és fekete kislányok testvérként, kézen fogva járhatnak a fehér kisfiúkkal és kislányokkal.
Van egy álmom.
Van egy álmom: egy napon minden völgy fölemelkedik, minden hegy és halom lesüllyed, az egyenetlen egyenessé lesz és a dombvidék síksággá! Mert megjelenik az Úr dicsősége, látni fogja minden ember.
Ez a mi reménységünk. Ezzel a hittel térek vissza Délre. Ezzel a hittel képesek leszünk kifaragni a kétségbeesés hegyéből a reménység kövét, ezzel a hittel gyönyörű szimfóniává változtatjuk nemzetünk fülsértően hamis hangjait. Ezzel a hittel és abban a tudatban, hogy egy napon szabadok leszünk, tudunk majd együtt dolgozni, együtt imádkozni, együtt harcolni, együtt börtönbe vonulni, együtt kiállni a szabadság mellett.
Ez lesz az a nap, amikor Isten valamennyi gyermeke együtt, új tartalommal énekelheti: "Hazám, én rólad, a szabadság édes országáról énekelek. Ország, ahol atyáink haltak, a zarándokok büszkesége, minden hegyoldalról zengjen a szabadság!"
Márpedig Amerika csak akkor lehet nagy nemzet, ha ez igazzá válik. Zengjen hát a szabadság New Hampshire csodás dombtetőiről! Zengjen a szabadság New York fenséges hegyeiről! Zengjen a szabadság a Pennsylvaniai Allegheny csúcsairól! Zengjen a szabadság Colorado hófedte Sziklás-hegységéről! Zengjen a szabadság Kalifornia kerekded hegyormairól! De nemcsak róluk: zengjen a szabadság Georgia Kőhegyéről is! Zengjen a szabadság Tennessee Őrhegyéről! Zengjen a szabadság Mississippi minden dombjáról és halmocskájáról. Minden hegyoldalról a szabadság zengjen!
Ha szabadság zenghet, ha engedjük, hogy a szabadság zengjen minden faluból és minden falucskából, minden államból és minden városból, akkor közelebb hozhatjuk azt a napot, melyen Isten minden gyermeke, feketék és fehérek, zsidók és pogányok, protestánsok és katolikusok kézen foghatják egymást, s együtt énekelhetik a régi néger spirituálét: "Végre szabadok! Végre szabadok! Hála a Magasságos Istennek, végre szabadok vagyunk!"

Köznevelési fórum/kerekasztal - 2016, Dunaújváros

Az EMMI utasítására a héten mind a 198 tankerületben köznevelési fórumot kellett tartani. Ennek nyilván semmi köze nincs ahhoz, hogy a tanárok jól láthatóan fellázadtak a rendszer ellen. (Mármint az oktatás-nevelés 2011 óta érvényben lévő rendszere ellen...) 

Nyilván az is puszta véletlen, hogy a legtöbb tankerülethez hasonlóan, a dunaújvárosi is február 3-ára tűzte ki ennek időpontját - arra a napra, amikor Miskolcon országos demonstrációt szerveznek az ottani kollégák, akik a "lázadást" elindították. Mint ahogy az is merő véletlen, hogy a rendezvényről január 29-én, pénteken dél körül értesültünk a tankertől - bár nyilván már hónapok óta megvolt ennek az időpontja... Kérdéseket vártak tőlünk előzetesen, kedden délig, amelyeket majd továbbíthatnak a felsőbb szervekhez.

Mivel néhány apróság miatt (matek- és fizikaórák, dolgozatok, értekezletek, régi e-napló lezárása, új e-napló indítása stb.) erre nem volt időm, gondoltam, majd helyben elmondom nem kérdéseim, hanem válaszaim. (Miskolcra délelőtti óráim és a ma esti szülői értekezletek miatt úgysem tudtam volna elmenni.)

 "Minden nagyon jó, minden nagyon szép, mindennel meg vagyok elégedve! "

A helyi, a Bartókban tartott fórumnak (mintegy 150-160 résztvevő lehetett a dunaújvárosi járás összes általános iskolájából és egyetlen gimnáziumából) kötött napirendjei voltak (emlékezetből):

1. A pedagógusok terheinek csökkentésére tett intézkedések ismertetése

2. A köznevelési kerekasztal létrehozása

3. Kérdések, hozzászólások

A rendezvényen a város vezetői részéről tudtommal nem vett részt senki, mindössze polgármesterünk oktatási ügyekben érintett tanácsadóját láttam az első sorban ülni...

Az elején még izgultam, hogy vajon kapok-e szót, vagy a szokásos módszer szerint az első két napirenddel annyira elhúzzák az időt, hogy a lényegre már nem jut sem energia, sem idő (mennem kellett szülőire!).

Végül kellemesen csalódtam, mert a tanker igazgatója kb. 15 perc alatt levetítette (és felolvasta...) a központilag kiadott prezentációt (reggel az érdeklődők már láthatták az ATV-n), aztán rátértünk a 3. pontra. (Igaz, elfelejtette bemutatni a színpadon mellette ülő két hölgyet, akik szerintem valószínűleg a helyi tanker alkalmazottai lehettek, magam ugyan nem ismerem őket - de ez a KLIK-re úgy általában is jellemző...)

 

Hanesz József, a Klebelsberg Intézményfenntartó Központ elnöke - minden pedagógus (potom 140 ezer fő) munkáltatója, a szürke eminenciás 

Kihasználva az alkalmat, hogy a mikrofonos ember mellett ültem, magamhoz ragadtam a szót, és felolvastam előző éjjel írt hozzászólásom. (Később teljes terjedelmében olvashatjátok, itt most csak annyit, hogy megírása után odaadtam szintén pedagógus nejemnek, ugyan, olvassa már át, aztán ha valahol nagyon durva, gyomlálja ki azokat a mondatokat. Miután ez megtörtént, újra elolvastam írásom, és ha eddig voltak is kétségeim azzal kapcsolatban, hogy meddig maradhatok még a pályán, ezek egy csapásra elmúltak...)

Utánam Horváth Éva, az Arany János iskola KT-elnöke, egyben a PDSZ városi ügyvivője mondta el hozzászólását, majd Csathó Gábor, a vasvári iskola tanára. (Ez utóbbi itt olvasható.)

Menet közben az is kiderült, hogy a rendezvény az EMMI utasításának megfelelően nem sajtónyilvános, újságírók nem vehettek azon részt, nem készül róla sem írásbeli jegyzőkönyv, sem hangfelvétel, az előzetesen beadott kérdéseket és az itt elhangzottakat (ugyan nem tudom, mi alapján) a tanker egy on-line felületre fogja feltölteni, de arról sem a résztvevő iskolák, sem az egyes szervezetek, személyek nem kapnak visszajelzést. (Ez késztetett arra, hogy ezt a blogbejegyzést megírjam - engem nem utasított az EMMI, és tudtommal nem is titkosították az itt elhangzottakat, eddig...)

Ami viszont nagy örömömre szolgált, az kollégáim hozzáállása volt, meg az, hogy volt olyan - igaz, nem városi - igazgató, aki felolvasta tantestületük ezzel kapcsolatos, a mienkkel megegyező véleményét - igen nagyra értékeltük!

Nincs itt semmi probléma!

Aztán az is kiderült, hogy kérdéseinkre itt ugyan nem kapunk választ, mert a tanker igazgatójának sem lehetősége, sem felhatalmazása, sem információja nincs ez ügyben. Igazán nem irigylem, de hát ő vállalta ezt a pozíciót...

Ezután szép lassan elkezdtek hazafelé szivárogni a kollégák, és abbamaradt (nem befejeződött, bár igazgató úr bezárta) a rendezvény.

Kifelé menet többen odajöttek hozzám gratulálni az elmondottakért, a kiállásért - köztük kollégáim, pedagógus ismerőseim, és olyanok is, akik csak "beszöktek" a nem nyilvános rendezvényre: egészségügyben dolgozók, orvosok, és egy olyan, volt dunaújvárosi, már nem Magyarországon élő értelmiségi úrral is hosszan beszélgettem, aki csak az eső elől keresett menedéket a Bartókban.

Végezetül álljon itt hozzászólásom, amelyet elmondása után kinyomtatva és aláírva átadtam az asztalnál ülőknek:

"Tisztelt Egybegyűltek, kedves Kollégák!

Fábián István vagyok, a Széchenyi gimnázium tanára, de szülőként, nagyszülőként, magyar állampolgárként talán még jobban elkeserít az, amit az oktatás területén tapasztalok.

Megítélésem szerint amennyiben nem történik radikális változás a magyar nevelés-oktatás tartalmában és struktúrájában, akkor 10-15 éven belül nemzeti tragédiába torkollik a már korábban elindult, de öt éve felerősödött folyamat, s beteljesednek Vörösmarty szavai: „S a sírt, hol nemzet sűlyed el, Népek veszik körűl”.

Iskolám névadója még azt vallotta, hogy „Egy nemzet ereje a kiművelt emberfők sokaságában rejlik.” Mintha erről elfeledkeztünk volna, s éppen az ellenkező irányba lépegetnénk. A tankötelezettség leszállítása 16 évre, az oktatási rendszer átstrukturálása (a szakképzés erősítése az általános képzéssel szemben) mind ebbe az irányba mutatnak. Magam tudom a legjobban, hogy értelmes emberekkel sokkal nehezebb együtt dolgozni, mint az alulképzettekkel, mert az előbbieket ész érvekkel meg kell győzni, míg az utóbbiakat elég utasítani. Kérdezem, miért fél a kormányzat szakmai kérdésekben a pedagógusokkal egyeztetni. Miért fél a gondolatok sokszínűségétől, a vélemények ütköztetésétől? Vagy az utóbbi utat jelöli ki a kormányzat nem csak a tanárok, de a magyarság számára is?

Térjünk vissza az úgynevezett rendszerváltást megelőző időkhöz, amikor hivatalosan csak a munkások és a parasztok dolgoztak, a többiek – többek közt mi, pedagógusok – meg csak feléltük a megtermelt javakat?

Ezek miatt is a hermanos nyílt levélben foglaltakkal, a pedagógus szakszervezetek követeléseiben megfogalmazott gondolatokkal és megoldási javaslatokkal egyetértek, támogatom azokat. Most csak két problémakört emelek ki ezek közül: a NAT-ot és a KLIK-et.

Véleményem szerint a nemzeti alaptantervet mennyiségében le kell csökkenteni, tartalmában pedig meg kell újítani. És természetesen ehhez kell igazítani az óraszámokat is. Jelenleg a rendelkezésre álló időkeretben lehetetlen átadni a gyerekeknek azt az ismeretanyagot, amely mindenki számára elő van írva. Ennek következtében a tanulók és a pedagógusok többsége mérhetetlenül frusztrált, mert nem tud megfelelni a vele szemben támasztott követelményeknek. Valljuk be, néha csak átrohanunk az anyagon, és tudomásul vesszük a hiányosságokat. Közben elraboljuk gyerekeinktől a gyerekkorukat, és sok esetben már fiatalon kiégetté tesszük őket. Én ezt nem kívánom az unokáimnak.

De nem elég csak mennyiségében változtatni a NAT-ot, a tartalmát is a harmadik évezredhez kell igazítani. Krisztus korában még az számított műveltnek, aki fejből tudta Homérosz műveinek 27 810 sorát, tudott lanton játszani, és szépen felöltözött. Száz éve meg az, hogy tudjon latinul és ógörögül, jeleskedjen az irodalomban és a művészetekben.

A mi gyerekeinknek azonban már másra van szükségük. Felesleges lexikai ismeretek helyett inkább arra kellene megtanítani, pontosabban rávezetni őket, hogy gyorsan és pontosan tudjanak hiteles forrásból információt szerezni, hogy tudjanak közösen, egymást elfogadva és segítve dolgozni valamely cél érdekében. Ehhez persze éppúgy időkeret kell, mint az angol polgári forradalom vagy a logaritmus megtanulásához.

Ezekhez a változtatásokhoz azonban valóban hozzáértő, a feladatot világosan megfogalmazni és megoldani tudó szakemberekre van szükség, akik bátran mernek újítani. A létrehozni tervezett közoktatási kerekasztal Balog Zoltán miniszter úr által megálmodott résztvevői között ellenben csak elvétve találunk ilyeneket. Hogy lehet az, hogy a Magyar Művészeti Akadémia ott van, de a magyartanárok vagy történelemtanárok egyesülete nincs? Mit várhatunk egy ilyen összetételű társaságtól? Azért kár kerekasztalt létrehozni, hogy ne csináljon semmit – vagy éppen ez a cél? Panem et circenses, aztán mehet minden tovább? Nagy lépést tehetünk előre? A szakadékba, lefelé?

A másik témakör, amelyről szólni szeretnék, az a KLIK. Pontosabban a végletekig központosított oktatásirányítás. A 18. századot idézi, amikor Mária Terézia a fő felügyeletet az összes iskolaügy felett a koronának tartotta fenn, s a tanügy irányításának területi szervei a tankerületek voltak. A 21. században ez már egy kissé avíttasnak tűnik. Ennek ellenére hiányzik annak felismerése, hogy így a rendszer működésképtelen, sőt, még további olyan intézményeket kíván maga alá gyűrni, mint például az Oktatási Hivatal vagy az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet. Nem tartom véletlennek, hogy a mi tankerületünk is már a sokadik vezetőjét nyüvi, ennek a feladatnak egyszerűen nem lehet megfelelni.

Köztünk pedig fortélyos félelem igazgat, a kollégák nem merik vállalni a véleményüket, mert attól félnek, hogy emiatt elbocsátják őket, és mivel ugyanaz a munkáltató az egész országban, máshol sem alkalmazzák őket.

Hát ez kell nekünk?

Ez!

Ha hagyjuk, hogy megtegyék velünk.

Lám, a több, mint 27 ezer aláírás és 500 intézményi támogatás láttán a hatalom megijedt, és nagy hirtelen ilyen látszatfórumokat hívott össze, mint amilyenen most ülünk. Az ország 198 tankerületének legnagyobb részében ma tartják ezeket. Pont ma, amikor nekünk inkább Miskolcon kellene lennünk, hogy kiálljunk közös jövőnk ügyéért, hogy kiálljunk a véleményüket bátran vállaló kollégáink mellett. Javaslom, fejezzük ki szolidaritásunkat velük azzal, hogy most megtapsoljuk őket. (Hosszú, hangos taps a nézőtéren.)

Mi pedig gyűljünk össze itt a városban egy hét múlva, és jelezzük, hogy ez szerintünk sem mehet tovább így. A tervezett demonstráció részleteiről később értesítünk benneteket. És természetesen minél több résztvevőre számítunk a 13-i, szombati budapesti, Kossuth téri megmozduláson is.

Egy fontos dologról nem szóltam eddig – a bérünkről. Szégyenletes életpályánkról, avagy annak modelljéről. Nem véletlenül.

Ahogy a hermanosok is írták, ez a tiltakozás most nem erről szól elsősorban. Hanem az ország jövőjéről.

Arról, hogy csak így kerülhetjük el az új magyar exodust, arról, hogy tehetséges fiataljaink az érettségi, illetve a diploma megszerzése után ne külföldön keressék a boldogulásukat, hanem azt a szellemi tőkét, amellyel felvértezzük őket, itthon kamatoztassák.

Tanárként, de szülőként, nagyszülőként és magyar állampolgárként is hiszek, szeretnék hinni a polgári kormány polgári jogokat biztosító rendszerében, a szólás-, gondolkodás- és vallásszabadságban, a saját jövedelemhez és az igazsághoz való jogban.

Ezt az üzenetet kell eljuttatnunk mindenkihez.

Köszönöm, hogy meghallgattak, hogy meghallgattatok.

Dunaújváros, 2016. február 3."

Írásom szabadon felhasználható, közzétehető, megosztható, a fényképeket az internetről szereztem.